Mi, tündérmeséken szocializált nők ezt már óvodás korban megérezzük. Hogy a Misit a sors is nekünk rendelte. Amikor a délutáni alvás alkalmával a mellettünk lévő kinyitható, tábori ágyon alszik (nekünk persze nem sikerül a felfokozott érzelmi állapot miatt), amikor az udvarra ugyanolyan macis játszócipőben rohanunk ki. Mikor ugyanazt a lekváros buktát szemeljük ki ebédnél, és átengedjük neki. És mikor rájövünk, hogy az ő G.I. Joe-ja és a mi Barbie-nk felülmúlhatatlan párost alkotnak a homokozóban.

    Aztán általánosban árnyaltabb lesz a helyzet. Biztosak vagyunk benne, hogy a Peti nem közömbös irántunk, mikor a tízórai iskolatejes/kakós-száraz kiflis megmozdulásban az utolsó kakaóra (a háromból) egy vércse hirtelenségével lecsapunk, átnyújtjuk neki, és ő nagyvonalúan elfogadja. Vagy mikor padtársként áttolja a könyökét a mi térfelünkre, és hozzánk ér. Persze hozzáteszi, hogy „Menj már odébb!”, de ezt is csak a szerelem egyik megnyilvánulási formájaként értékeljük.
    Nem kérdéses, hogy viszontszeret minket, hogyha ugyanabban a szünetben megy ki pisilni, és ugyanakkor eszi meg a szendvicsét, mint mi. Tökéletesen egymásra vagyunk hangolódva. Ha télen hógolyót vág hozzánk, tudjuk, hogy nem volt véletlen. A többi húsz fiú is megdobott ugyan, de ők csak a hecc kedvéért, a Peti meg szerelemből.

    A középiskolás évek a legszebbek: ilyenkor már határozottak és céltudatosak vagyunk, a nem verbális jelek pedig kiegészülnek néha általunk kezdeményezett beszélgetéssel is: 

- Az én kedvenc bandám a U2!
- Nekem annyira nem jön be… Inkább akkor már a Depeche Mode, én őket bírom.
- Igen, szerintem is ők a legjobbak!

 Tehát még az ízlésünk is egyezik!
    Az iskolai bulikon mindig úgy pozicionáljuk magunkat, hogy az aktuális szerelmünk bármikor felkérhessen minket. Ha nem kér fel (márpedig valószínűleg nem kér fel), egész biztos, hogy csak nem mer, meg a többi haver visszahúzza. Pedig látszik rajta, hogy a Forever young-ot mindenképpen velünk szerette volna végiglassúzni. Ha a büfébe megy, mi is egyből megszomjazunk, ha viszont a táncparkett közepén kezd el csapatni, feltűnés nélkül arrafelé tendálunk; a Demjén Rózsi-féle Szerelemvonat első taktusainak felhangzásakor pedig úgy sasszézunk, hogy bármikor belénk tudjon kapaszkodni - szerelmét bizonyítandó.
    Ha utálja a matekot, csak azért teszi, mert mi se szeretjük, ha pedig rajong érte, csak miattunk imádja, hogy ha majd összejöttünk, korrepetálhasson minket.

    Később is ugyanilyen bizonyossággal érezzük meg a kiszemelt ostromló imádatát. Megismerkedve munkahelyünkön a szimpatikus, fess, jó kiállású, korban pont hozzánk illő fiatalemberrel, pillanatok alatt rájövünk, hogy a férfi menthetetlenül belénk szeretett. S hogy miből tudjuk ezt ennyire pontosan, az a következő félreérthetetlen jelzésekből egyértelműen kiderül:
Mert köszön. Végigmustrál, ha csinosan vagyunk felöltözve. Ad rágót és zsebkendőt, ha kérünk. Felveszi az általunk véletlenül leejtett papírt. Beszéd közben ránk néz. A kért könyvet kölcsönadja. Az ajtóban előreenged. Ha kérdezzük, válaszol.
Ha ezek közül bármelyik feltétel teljesül, biztosak vagyunk benne, hogy nyert ügyünk van, és már a szánkban érezzük a Nászinduló édes ízét. Egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy Ő nekünk rendeltetett. De azért rádöbbenhetne már erre maga is...

Magyarázat: Egyszerű és kényelmes dolog keresni egy ideált, akiről naphosszat álmodozhatunk, és pirulással-pillarebegtetéssel reagálhatunk a feltűnésére. Viszont azt belátni hónapok múlva, hogy a dizniszerűen felépített szerelem még mindig nem mélyült el kellőképpen, az ötszázszor végiggondolt gyertyafényes vacsora leánykéréssel egybekötve pedig még mindig várat magára, már sokkal nehezebb. Ezért kombinálunk és belemagyarázunk: a férfi visszahúzódó, fél a visszautasítástól, nem úgy nevelték, álomvilágban él. Pedig nem. Csak nem mi kellünk neki. Ideje továbblépni. De hát köszön és ránk néz és előreenged! - Na jó, szóval nem biztos, hogy mi kellünk neki. De talán lehet. Várjunk még egy kicsit.