Etelka nem akart tudományos-fanatikus antinővé válni, a körülmények tették azzá.

Mindig is ő volt az osztály szürke egere, a népszerűtlen lány, akinek tetszési indexe csak szünetekben (Hadd másoljam már le a lecód!) és dolgozatírás előtt/alatt ugrott meg egy kicsit - az érzékelhetőség határain kívül.

- Figyi, te ugye persze, hogy tudod az évszámokat. Melléd ülhetek?
…
- Pszt, Etelka, vidd már egy kicsit arrébb a kezed, ne takard! Be ne add még a dolidat, én még a felénél se tartok!

Ballagás előtt az osztálytársak hirtelen ötlettől vezérelve megígérik neki, hogy többéves fáradhatatlan jótét-lélekségéért egy „köszönjük”-tortával lepik meg.

- Na, Etelka arra gondoltunk a csajokkal meg a srácokkal, hogy mivel mindig kihúztál minket a slamasztikából, ezt egy finom tortával honorálnánk. Melyik a kedvenced?
- Ugyan, igazán nem kéne. De tényleg. Magától értetődő, hogy segítettem!
- Nem, nem, mi ragaszkodunk hozzá! Ez a legkevesebb! Ne kéresd magad, mert még a végén megharagszunk.
- Hát, igazából nekem mindegy. Talán akkor túrótortát, ha már… De biztos?

Otthon aztán Etelka kitörő örömmel meséli el, hogy az osztálytársai mennyire kedvesek voltak vele, és lám, mégse néznek át rajta!
A következő napok euforikus hangulatban telnek. Egészen kivirul, és a beszédét tervezgeti, amelynek során majd a tortát átveszi. Igen, hálás lesz, de azért azt is finoman a tudtukra adja, hogy egy tortával nincs egészen jóvátéve a sokévi mellőzés és bántás. Ez egyszer kiáll magáért. Nem fog összeveszni senkivel, csak tiszta vizet önt a pohárba.

Aztán véget érnek a gimnazista évek utolsó napjai is. Leérettségiznek, elbúcsúznak egymástól, de a torta sehol. Egyszer-kétszer utal ugyan Etelka a megígért süteményre, de a lányok nem veszik a lapot. Már akkor elfelejtették az egészet, amikor megígérték.

Miután Etelkát maximális pontszámmal felveszik az egyetemre, egész valójával a tudomány habjaiba veti magát. Az embereket viszont kerüli, mert azok mind rosszak, hálátlanok és kiszámíthatatlanok. A tudomány az egyetlen jó barátja: megbízható, kiismerhető és sohasem okoz csalódást.
Fizikai megjelenésével is tüntet, sorsközösséget vállal önmagával - a világgal szemben: általában gépikötött garbót vagy piké pólót hord kopott, répa fazonú kord nadrággal, és ormótlan, bumszli orrú félcipőt vesz fel hozzá. Haját fiúsan rövidre vágja a könnyebb kezelhetőség végett, és mindig a füle mögé szorítja. Elmaradhatatlan ruhadarabja a polár, keki színű mellény (nyáron is), amely gondosan eltakarja nőiességének utolsó írmagját is. Legfontosabb iratait, jegyzeteit, tanulmányait és esszéköteteit egy 1992-es konferencia (A tudomány változása korunkban, Eger, 1992) apropójából kiadott sötétkék oldaltáskába pakolja, amelyen ugyan nem vett részt, de a kongresszus fő programpontjaival egyetért.
A segítőkész stréber-szereptől az egyetemen se tud szabadulni. Ő az, akivel csak akkor állnak szóba a hallgatótársak, ha jegyzetre, szemináriumi dolgozattémára vagy szigorlati tételsorra van szükségük.

- Szia ööö! Szia! De rég láttalak! Nem jársz mostanában órákra?
- De, én igazából mindegyik órán részt vettem…
- Tényleg? Érdekes. Na, a lényeg a lényeg: három nap múlva szigorlatozom, és annyira hálás lennék, ha kölcsönadnád a jegyzeteidet egy napra! Az életemet mentenéd meg vele!
- Háát, szerettem volna még én is tanulni belőlük, mert…
- Ugyan, ne magyarázz már! Innen látom rajtad, hogy kened-vágod az anyagot! És különben is csak egy napról lenne szó. Holnap cserkész becsszóra visszajuttatom neked. Oké-zsoké?
- Jó, de tényleg örülnék, ha visszakaphatnám holnap…
- Nem kérdés. Naná, hogy persze!

A lejmoló naná, hogy nem hozza vissza a jegyzeteket, Etelka pedig megint hoppon marad. Viszont így is kitűnően vizsgázik, dacára az át nem nézett jegyzeteknek és annak, hogy az egyetlen ünneplő szoknyájához makkos cipőt és üvegszálas harisnyát vett föl.
Szorgalmi időszakban észre se veszik, mert a lány kaméleonokat meghazudtoló ügyességgel képes a falhoz lapulva közlekedni és a sarokban észrevétlenül meghúzódni tudományos folyóirattal a kezében.

A szakdolgozat hibátlan, bár egy kicsit bátortalan („Ha tanácsolhatom, pöttyet több önbizalmat az élethez, kolegina!”) megvédése és az államvizsga után megírja doktori disszertációját, doktorrá avatását pedig szűk családi körben ünnepli meg. Fotó nem készül.

Évekkel később a tanszékvezető oktatói állást ajánl neki, amit Etelka bosszúból elfogad.
A hallgatókkal pikírten, távolságtartóan viselkedik, a csinosan öltözködő lányokra (=csöcsük kinn van ribancokra) direkt vadászik.

- Maga, ott a negyedik padban. Egyrészt megkérném, ne az én órámon rúzsozza a száját, másrészt pedig ne higgye, hogy a tudás a dekoltázsán keresztül fog magába áramlani. A kolega úr meg ne vizslassa a koleginát, hanem rám figyeljen!

Majd elnyűhetetlen polár mellényét megigazítva tovább értekezik a tudományról. A hallgatók spontán kérdéseitől összerezzen (Erre még majd később visszatérünk! – Nem tér vissza.). Szóban soha nem vizsgáztat, csakis írásban, hogy a szemkontaktust és a kínos verbális érintkezést elkerülje.

Tanulmányokat publikál, majd önálló monográfiát ír. A tudományos konferenciákon sikerrel szerepel, munkatársai csodálják és tisztelik, de csak annyira, amennyire az elektromos ráját szokás a Tropicariumban.
Kevés szabadidejében nem jár társaságba, nem néz mozifilmeket és nem shoppingol. Viszont keresztrejtvényt fejt, sudokuzik vagy kvízműsorokat néz. Mindezt egyedül, a saját összkomfortos garzonjának csendes magányában, melyet csak a macskájával oszt meg. Mirci sokkal hűségesebb, kedvesebb és ragaszkodóbb, mint bármelyik ember. Csendben van, puha, aranyos és nem követelőzik. Nem úgy, mint a férfiak. Bár egyszer, egyetlen egyszer ő is átélte a szerelmet. Árpádnak hívták és a tanára volt. A hatvanéves oktató olyan átéléssel beszélt a tudományról, hogy Etelkát teljesen magával ragadta és lenyűgözte. Árpád tanár úr szóbeli vizsgájára új, rövidebb szoknyát vett fel, de a tanár nem értette meg az egyértelmű célzást, a szerelem plátói maradt…

Egy nap Etelka levelet kap, melyben szeretettel meghívják a 30 éves osztálytalálkozóra.
1. Etelka elmegy, mert meg akarja mutatni, hogy mire jutott az életben: ismert és elismert szaktekintély lett, akinek publikációira nem egy kollégája hivatkozott már.
2. Etelka nem megy el, mert még harminc év távlatából is túl frissek és fájóak az élmények.
Mircivel megbeszéli, hogy mégis inkább részt vesz a találkozón, mert csak nem fog megfutamodni; ő, aki olyan rendíthetetlenül állta a tanulmányait ért kritikákat is! A biztonság kedvéért azért magához veszi egyik szeretett könyvét, hogy ha nagyon tarthatatlanná válna a helyzet, félrehúzódhasson vele egy sarokba.

Az immár felnőtt gyerekekkel rendelkező Kovácsnék és Horváthnék szeretettel üdvözlik egymást, és merengenek a régmúlton, fiatalságukon, amikor még feszes volt a mellük, és a munkások is utánuk fütyültek. De – be kell látniuk – az élet kerekét nem lehet visszaforgatni, jobb ebbe beletörődni.

- Na és mesélj, Etusom, mi lett veled? Merre hányt-vetett a sors kénye-kedve?
- Ha már így kérdezed, én a tudománynak szenteltem az életem, és nem bántam meg. Igaz, hogy sokszor nehéz és fárasztó út ez, de…
- Hmmm, milyen jól néz ki! Mennyei ez a túrótorta, nem kóstolod meg?

Nem, Etelka nem kóstolja meg.