Az ápolónő a kórházak fehér ruhás dominája. Ahol megjelenik, csattan az ostor, megfagy a levegő, és a betegek azt is kétségesnek érzik, hogy valaha kisüthet még a nap.
Meggyőződése, hogy a páciensek direkt az ő bosszantására lesznek rosszul, ezáltal újabb és újabb megalázó és személyiségétől távol álló feladattal terhelve őt, hogy még véletlenül se tudjon a koleginákkal beszélgetni, vagy legalább egyszer, csak egyetlen egyszer végighallgatni azt az átkozott reggeli rádióműsort! Mindezekért a sérelmekért magától értetődő, hogy elegáns revansot vesz saját eszköztárát bevetve. Kioszt, megaláz, leszid, dühöng, csapkod és odabasz. Ágytálat, reggelit és lázlapot. De mindez csak percekre hűti le forrongó dühét, ember- és világutálatát; utána kezdődik minden elölről.

Öltözködése: Professzionális kopogó Scholl klumpautánzatát erőteljesen a padlóhoz döngetve halad, lábbelijét fehér vászonnadrággal egészíti ki, melyen átsejlik a fehér tangabugyi, korosodó nővérek esetében a viseltes, néha mintás franciabugyi. Általában mellzsebes piképólót hord, amelyben golyóstollat tárol azt demonstrálandó, hogy neki – a betegápoláson túl - milyen rémesen rengeteg adminisztrációs feladata van. Emiatt – igazán megérthetnék a betegek – nincs mindig ideje azzal foglalkozni, hogy az újonnan behozott páciensnek egy pohár vizet adjon, holott annak már kopogósra száradt a torka a szomjúságtól. Majd ha befejezte a dokumentum kitöltését, ha még egyszer átnézte, hogy mindent helyesen és pontosan leírt-e (mert ő elhivatott és precíz), akkor majd benéz a beteghez a vízzel. Különben is minek pánikolni, az ember több napig is kibírja folyadék nélkül.

Alkatát tekintve erőteljes, izmos, gyakran félelmet keltő, önkéntelenül is becsicskulást kiváltó. Nőies vonásokat csak nyomokban tartalmaz, melyekre amúgy sincs szükség mindennapos munkájában, az ágytologatásban:

- Basszameg, hogy lehet ennyire szűk egy ajtó? Nyugodjon meg, Károly bácsi, nincs itt a világvége, csak egy kicsit nekiütköztünk az ajtófélfának. Túl fogja élni.

Az infúzió bekötésében:

- Ne mozogjon, Éva néni, attól nem fogom jobban eltalálni a vénáját. Mit csinált, hogy ennyire eltüntette? ’csába, hát nem elszúródott? Tessék mutatni a másik karját, hátha ott használhatóbb a véna. Mit fáj-fáj? Fáj az élet, Éva néni!

A beteg lemosdatásában:

- Emelje kicsit frissebben a karját, Manyi néni, nem maga az egyetlen beteg. Úúúgy, jól megdörgöljük.
- Jaj, ne olyan erősen, nővérke, nagyon fáj.
- Ugyan már, azt csak úgy érzi, Manyi néni, nem kell mindenért siránkozni. Addig örüljön, míg van minek fájnia.

Az étel kiosztásában:

- Jöjjön be a folyosóról, Misi bácsi, enni kell. Kelkáposzta főzelék van meg fasírt. Kenyér nincs hozzá, az reggelihez volt. Be kell osztani. Ne tessék válogatni, nincs más. Majd este megkapja a zsemléjét, a kistégelyes rámáját meg a mézét.

Stílusa pattogó, ellentmondást nem tűrő, hangja harsány, rekedtes, melyet pihenőidőben szeret leginkább kiereszteni. A folyosó másik végén szolgálatot teljesítő munkatársával hangosan kitárgyalják a Barátok közt aktuális epizódját, a szaftos eseményeken hangosan felröhögnek.
Bár a betegeket mamának, papának vagy néninek, bácsinak szólítja, úgy bánik velük, mint javíthatatlan, rebellis vagy szellemileg retardált, sni (speciális nevelési igényű) hülyegyerekekkel. Az ő türelme mondhatni végtelen, de ha a Klári néni az 5-ösben már másodszor csenget, hogy vigye ki az ágytálat, természetesen bepöccen.

- Klári néni, mit csenget egyfolytába'? Miért nem foglalja el magát inkább valami mással? Fejtsen keresztrejtvényt vagy olvasson.
- Persze, nővérke, csak hát tudja, kicsit büdös és zavar.
- Büdös-büdös. Büdös az élet, Klári néni.

Az ügyeletes férfiorvos színre lépésével felcsillan a szeme, kicsit megfésülködik, és a világ legnyájasabb, legprecízebb, legmegbízhatóbb és legkedvesebb alkalmazottjává válik a vizit idejére. Töviről hegyire beszámol a betegek állapotáról: az Éva néni vérnyomását megmérvén arra a következtetésre jutott, hogy az infúziós kezelés beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a Misi bácsinak megjött végre az étvágya, Istennek hála, a Klári néni bélrendszerének működése pedig kielégítő.
A lázlapot fürgén átnyújtja a dokinak, vele együtt vizsgálja, de persze csak hangtalanul és jelzés nélkül, mert ez a doktor úr szakterülete, és ő tudja, hol van a helye az orvostársadalom ranglétráján.

Ám amint az ügyeletes doktorka suhogó, fehér köpenye a távolba vész, ismét élet-halál úrnője lesz, aki csak szívességet tesz, ha áthúzza az ágyneműt, ha felrázza a párnát, vagy ha teát tölt a pohárba.
A páciensekkel szemben újra alkalmazza tökélyre fejlesztett kompenzációs technikáját: minél elesettebb a beteg, ő annál kíméletlenebb és durvább. Beledöfi a tűt, a kanült kirántja, a leukoplasztot feltépi. Bosszútól nem tart, mert miért is kéne. A Klári néni úgyse fogja ráküldeni az egyenként százkilós férfirokonokat, csak otthon szeretne lenni minél előbb. Addig meg csendben tűr, nem panaszkodik és jól viselkedik. Talán akkor előbb hazaengedik.