Én nem tudom, miért, de nagyon el van cseszerintve ez a világ. Egyszerűen nem lehet normális pasit találni. De tényleg képtelenség, mintha kiirtották volna őket a föld színéről. Elmesélem a kálváriámat, hát hogy okuljatok, meg hogy tudjátok, mire érdemes figyelni.

Ott kezdődik a dolog, hogy ugye rájövünk, nem jó egyedül lenni, mert az ember társas lény. Kell valaki, akivel megoszthatjuk örömünket, bánatunkat, aki ott van, ha szükségünk van rá és segít meg szeret minket. Csak hát ez nem olyan egyszerű, mert normális, csinosnak mondott és értelmes nő akárkivel nem áll le. És itt kezdődnek a gondok.

Elvégezzük az egyetemet, megkapjuk a diplomát, amiért annyit küzdöttünk, egyértelmű, hogy ez egyfajta tartást és önbizalmat ad. Mert azért tényleg többek leszünk azáltal, hogy van mire hivatkoznunk: tessék, itt van, nézzétek! Évek kemény munkájának gyümölcse ez a magyar-esztétika szakos diploma, tanultunk, vizsgákra készültünk, mellette bulizgattunk is néha, szóval benne voltunk az élet sűrűjében, rájöttünk bizonyos dolgokra. Hátunk mögött ezzel az élettapasztalattal aztán nagyjából el is helyezkedtünk, ki és hol az már más kérdés, de mindig akadt valami. Én például tök jól megtaláltam a helyem egy kis kortárs színházban, műsorszervező vagyok, szóval felelősségteljes melóm van, amit – nem mellesleg – imádok csinálni.

És akkor most jön a képbe a pasi. Illetve csak jönne, mert ez ilyen nagyon összetett dolog. Tehát vagyok én, tényleg nem lehet okom panaszra, mert se két orrom nincs, se tüzet nem okádok, tehát simán volna reális esélyem arra, hogy még idejében elkeljek. De egyre inkább azt látom, hogy ez valami reménytelen küzdelem. Mert nagyon végig kell gondolni, hogy kivel és milyen feltételek mellett állunk össze, mert csak simán fejest ugrani a kapcsolatba, az baromi nagy felelőtlenség.

Kicsit hadd panaszkodom ki magam, hogy miért lehetetlen normális pasival összekerülni, okés? Mert ez tragédia! Na jó, mondom.
Először is péel mi van akkor, ha a pasi tanulatlanabb, mint én? Se diploma, se semmi, csak mondjuk napi 8 órában gürizik valami nem túl vállalható melóban. Mi nők vagyunk, és mindannyiunknak baromira fontos, hogy ne kelljen szégyellnünk a pasinkat. Mert mi van akkor, ha a barátnő rákérdez, hogy ikszipszilon mit végzett. Akkor mit mondjak? Csak nem fogom bevallani, hogy vagyok ÉN két diplomával, és akkor összeállok egy diploma nélküli akárkivel. Az ilyen nem vezet jóra, mert egy idő után biztos, hogy előtörnek az áthidalhatatlan különbségek, és mondjuk hogy a frusztrációját kompenzálja ikszipszilon, azt vágja a fejemhez, hogy beképzelt picsa vagyok. Ez meg milyen már? Csak azért, mert én tanultam éveken át, ő meg lusta volt hozzá vagy ilyesmi? Áhh, kizárt. Alapból felejtős.

Aztán meg van az az eset, mikor igazából majdnem minden stimmelne, csak a srác egymagas velünk, urambocsá’ alacsonyabb. Tényleg, mikor látok az utcán ilyen párokat, akkor mindig elgondolkozom rajta, hogy ezek most tényleg szeretik egymást? Mert nehéz elhinni róluk, meg olyan furán néznek ki együtt. Egy nő szeret felnézni a férfira, meg az kell, hogy odabújhassunk hozzá, mint a filmeken. Na, például ott sincs soha olyan, hogy a férfi alacsonyabb a nőnél, és szerintem nem véletlenül. Ezek ilyen régmúltban gyökerező társadalmi normák, amik onnan erednek, hogy egy pasi tudja megvédeni a nőt a mamuttól. Hogy nincs már mamut? Jó, tudom, kihalt már egy ideje, de itt az elv a lényeg, értitek. Akkor inkább úgy mondom, hogy mi van akkor, hogyha elmegyünk valami kocsmába, és ott verekedés tör ki, akkor hogy véd meg? Na, ez is ilyen visszás dolog, az ilyenek nálam szóba se jöhetnek.

Akiket még nagyon nem bírok elviselni, azok a patriarchális társadalom szörnyszülöttjei. Az elvárás részükről, hogy a nő tudjon főzni meg mosogasson, meg lehetőleg takarítsa ki a lakást hetente és közben kedveskedjen is élete párjának, ahogy csak tud. Nahát erről meg az a véleményem, hogy egyrészt csifiszt nekik, másrészt nekünk miért kéne főznünk, ha ők nem főznek? Vagy akkor másik oldalról közelítem meg a kérdést: miért ne főzhetne a férfi a nőre, ha már én is ugyanannyit dolgozom, mint ő. Sőt! Meg az ilyen kompromisszumos megoldások sohase működtek, hogy osszuk el a házimunkát, és mindenkinek legyen meg a saját feladata, mert biztos vagyok benne, hogy a pasi kibújna a munka alól egy idő után. És akkor jönne a veszekedés, és már megint én lennék a hülye, hogy nő létemre mennyire megbízhatatlan vagyok, és nincs meg bennem az, ami a nőt nővé teszi. „Családot összetartani” meg egyéb nyalánkságok. Na, ha ettől lesz valaki nő, akkor én – köszönöm szépen – nem kérek belőle.

Azért ezekből is kiderült, hogy mennyire zűrös ez az egész, nem? Szóval érthető teljesen, hogy az effélékkel miért nem állok össze.
Na de az eddigiek mind eltörpülnek az igazi, nagy dilemmám mellett, miszerint a férfiak két típusra oszthatók, és az egyik rosszabb, mint a másik.
Arra gondolok, hogy nekünk, nőknek mennyire végtelenül nehéz a helyzetünk. Mert többek között azért akarunk társat, hogy jól ellegyünk vele. Legyen humoros, jópofa meg kreatív, lehetőleg életművész is, aki a legkevésbé sem savanyú, hanem tök jó fej, aki mellett az élet folyamatos móka és kacagás. De ezzel meg tudjátok az a baj, hogyha komolyra fordul a dolog, esküvő-házasság-gyerek, milyen perspektívát tud nekünk felmutatni? Egyszerűen nincs jövője a kapcsolatnak. Mert okés, hogy tehetséges, de kreativitásból még egy gyerek se lakott jól, nekem meg könyörtelenül ketyeg a biológiai órám; nem tehetem meg, hogy vég nélkül várjak a férfira meg a nagyra törő terveire, és támogassam mindenben. Miért kellene nekem okosabbnak lennem mindenben? Pont azért ő a férfi, hogy biztos pont legyen az életben, nem?

A kezdetektől belénk van kódolva tehát, hogy gyermeket akarunk, és ehhez megfelelő donort kell keresnünk, akire támaszkodhatunk, aki társunk jóban-rosszban, aki biztos egzisztencia, tudja, mit akar a jelenben és a jövőben kezdeni magával, egyszóval megbízható. Oké, rátaláltunk, örülünk neki, mert lelki szemeink előtt már látjuk is a rohangászó kis porontyokat, meg a tisztes, normális polgári életet. Ám most kerül az üröm az örömbe: kiderül, hogy a megbízható pasi mellett az élet egész egyszerűen dögunalom. Nem csinálunk semmit, nincsenek közös programok, jóízű nagy beszélgetések, csak a megszokás és a rutin. És akkor rádöbbenünk, hogy mégis inkább a másik kellett volna, de akkor meg nem ugrálna ennyi babó körülöttünk. Pedig én ezt már kiskoromban elterveztem, hogy sook-sook gyermeket akarok. Látjátok, már megint ez a megoldhatatlannak tűnő szitu. Sehogy se jó, mert mindenhogy rossz. Kezdek nagyon belefásulni az egész keresgélésbe, és lassan ott tartok, hogy feladom az elveimet, és netes társkeresésbe vágom a fejszémet. De az meg milyen már? Csupa kisiklott életű, paranoiás ember, az ismerőseim is óva intenek tőlük, de hátha. Sosem lehet tudni.

Igazából arra kellett rájönnöm, hogy nem szabad túl nagy igényeket támasztani és túl sok elvárással belevágni egy kapcsolatba. Én éppen ilyen szellemben keresek társat. Kitárom a szívem ablakát, és hagyom berepülni a férfi-madarakat. Csak mondjuk ne legyenek ezek a madárkák se alacsonyak, se alulkvalifikáltak, se unalmasak, se tekintélyelvűek, se papucsok, se zsarnokok, se érzelgősek, se érzéketlenek, sem pedig perspektíva nélküli egzisztenciák.
Na, ha már csak ennyi is teljesül, én leszek a világ legboldogabb - és esküszöm az égre - a földkerekség legjobb felesége!

A témához ajánlom ezt is elolvasásra: A macskásnő