- Kezcsókom, miért tetszik a néninek ennyire tolakodni? Tessék szíves levenni a lábamról a gurulós szatyrot, mert egy kicsit zavar.
- Há’ hova tegyem? Nincs sehol hely! Ezek a nyavalyás fiatalok elfoglalják az egész villanyost. Hogy nem tudnak megülni a seggükön otthon! Mindig az öreget bántsák. Az már csak gané, egy szar, mi? Bezzeg mi még ugrottunk, ha az idősnek kellett átadni a helyet; kezünket-lábunkat törtük, hogy segítsünk neki. Régen más világ volt. A községi párttitkár elvtárs úr is olyan gálántos ember volt mindig…

A könyöklős néni büszke öntudata múltjából fakad. Harmincéves korától kezdve bejáratos volt a legfelsőbb körökbe: a községi párttitkár elvtárs úr takarítónője volt. Hányszor megdicsérte őt a munkájáért, gyakorta mondogatta: „Gyönyörű lett a lakás, Margitka! Hiába, nem szemétdombon épül a szocializmus!”

Ha rajta múlt volna, még most is épülne. Csakhát azok az idők már elmúltak. Megváltozott a világ, kifordult önmagából: ezek nem tisztelnek se pártvezért, se embert, de főleg őt nem, meg a kerekes szatyrát.

Minden reggel újult erővel indul harcba. Felveszi agyonhasznált, műszálas együttesét, melyet – hogy el ne kopjon – csak ritkán mos ki, viszont molyok ellen minden alkalommal alaposan benaftalinozza. Bágyadtan göndörödő dauerolt haját átfésüli, felhúzza kényelmes sportcipőjét. Kézbe veszi, majd 50°-ban megdönti státuszszimbólumát, az üres banyatankot, és elindul.
Időzítése mindig tökéletes: reggel 7.30-kor tuszkolja fel magát a tömött villamosra vagy buszra, napi elintéznivalóival pedig pontban 16 óra 20 perckor végez.
Az időpont nem véletlen: hétharminc előtt túl korán van még az induláshoz, és a Nap-keltét is nézni szokta (bár mostanában muszájból átszokott a Mokkára), hétharminc után meg túl késő, akkor már elindulni sem érdemes. Csak ne lennének olyan sokan mindig! Miért kell ezeknek pont akkor utazni, amikor neki is? Hát arra ott van az egész nap! Mindegy, majd kiharcolja magának a helyet, ahogy mindig is szokta. Már rutinja van ebben, gurulós cinkostársával együtt pedig verhetetlenek.

Bár a villamos még be se állt a megállóba, a néni már helyezkedik. Eltökélt-tántoríthatatlan arccal várja a jármű lefékezését, majd kitűnő érzékkel lefalcol az ajtó előtt, lehetetlenné téve a leszállást. Miután jobbra-balra szlalomozva elhagyják a leszálló utasok a járművet, a néni az idősek bölcs nyugalmával és megfontoltságával felvonul a villamosra. Nincs hely. A könyöklő néni tolakszik és furakodik, majd egy szimpatikus – foglalt – ülőhely előtt tüntetőleg megáll. Előkapja diplomatikus konfliktusmegoldó stratégiáját, és használja:

- Át kéne adni a helyet.
- Hogy?
- Nem „hogy”, hanem „tessék”, és adja át a helyét, mer’ fáj a lábam, fiatalember.
- Ööö, tessék.
- Ez magától is eszébe juthatott volna. Az anyja nem nevelte?

Leroskad az ülésre, a banyatankkal elbarikádozza magát, és népnevelő szózatával a mellette ülőt szórakoztatja:

- (Fejét rázza, megviselt dauerhullámai ugrálnak.) Ezeket nem nevelik! Nem elég, hogy bámulnak ki az ablakon, mintha ott se lennék, én, akinek illik átadni a helyet, mer’ fáj a lábam (emeli a hangerőt), a tetejében még szemtelenek is, hogy enné ki a májukat a varjú! Régen minden másabb volt. A párttitkár elvtárs, akinél évtizedekig dolgoztam, na, az már igen! Ő egy igazi nagy ember volt. Megtanította a suhancoknak a kutyafittyet. De volt is ám tisztelet meg becsület!

Aztán folytatja az évek alatt berögzült monológot, nem foglalkozik se a lesajnáló pillantásokkal, se a dühös tekintetekkel. Neki igaza van, a többiek meg úgyis a pokolra jutnak, már ha van másvilág, amiben nem igazán hisz, de ki tudja. A biztonság kedvéért azért nem zárja le a kérdést egy kategorikus nemmel, mert hátha ez még egyszer jól fog neki jönni. Odaát - odafönt. Vagy odalent.

A létfilozófiai kérdésekben elmerülve majdnem elszalasztja a leszállást, de még időben észbe kap, és ismét egy utastársa segítségét kéri:

- Jelezni kéne, hát nem látja, hogy nem férek oda?!

Utat tör, és az ajtóhoz húzódik, biztosítva mindenkori első helyét a leszállásnál. A villamos megáll, a könyöklő néni elindul. A kerekes szatyor megháromszorozza a leszállási idejét, de ez az idős hölgyet nem zavarja - fölösleges sietnie - így általában nem is engedi, hogy lesegítsék a mobilszatyorral együtt. Mire a többiek sorra kerülnek, az indításjelző elkezd berregni, így a leszállást tervező utasok lóhalálában kénytelenek elhagyni a villamost.
A megálló közepén a néni ráérősen megnézi, hogy megvan-e még a briftasnija, mert ezektől bármi kitelik. Aztán szépen komótosan, még mindig a járda közepén haladva dolga után néz.

Tizenhat óra húsz perckor ugyanez megismétlődik, csak a másik irányban. A könyöklő néni nevelő célzattal még neki is tolja egy-két rosszarcú fiatalnak a görgőskosarat, akik a fárasztó meló után ezt észre se veszik. A néni nem örül, de legközelebb biztosan több szerencsével jár; maradt még elég megleckéztetendő anyaszomorító.
Helyet azért így is szorít magának, sőt, még a szatyrot is úgy pozicionálja, hogy bárki át tudjon esni rajta.

Otthon kipakol: a három darab sárgarépát és a csokor újhagymát a zöldséges kosárba teszi, a gurulószatyrot pedig riadókészültségbe helyezi. Jó is, ha kéznél van – holnap reggel 7.30-kor újra elindul érdekérvényesíteni.