Ismét El Topo jelentkezik, ismét egy ütős poszttal. Én már nem is mondok semmit :)

„Megvallattak, hogy vérzett a húsunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.”

- Na helló, srácok! Mizujs, haladtok?
- Szevasz Gézám! Ja, mindjárt megvagyunk, négy előtt végzünk is.
- Fasza, nekem is van még egy kis melóm, aztán hazafelé beugrunk a Makkalsóba, legurítunk pár korsóval? Idén még nem is voltunk.
- Ááááá, nem jó, Géza, ne haragudj, meló után rohanok.
- Nebassz, Jani! Hát, mióta összeköltöztél ezzel a bulával, még nem voltunk együtt sehol, mi van veled? Már megint az IKEA-ba mentek gyerekágyat válogatni?
- Nem, dehogy, ott a hétvégén voltunk. Megígértem Zitusnak, hogy ma elmegyek vele az aurafotóshoz.
- Aurafotóshoz?! Anyám, az mi a lófasz? Mit fogtok ott csinálni?
- Hát így lefotózza az auránkat.

 A lelki szemetesládát azért szeretik és keresik az emberek, mert ő mindenki gondját-baját megérti, elgondolkodik rajtuk, komolyan veszi, majd tehetségéhez és kompetenciájához mérten tanácsot is ad.
Nem akart ő ilyen lenni, csak azzá vált; valahogy megérzik rajta embertársai, hogy ő elmélyültebb, empatikusabb, mint az átlag. És hát – ezt kénytelen hozzátenni – egyre kevesebb ilyen beállítottságú ember rohangál a világban. A társadalmi és individuális problémák nőttön nőnek, már-már megoldhatatlannak tűnnek, ezért a lelki szemetesláda tudja és érzi, hogy ki vannak rá - a jó szóra - éhezve ennek a sárgolyónak a lakói. Aztán mivel ő tényleg felelősen gondolkodó nő, aki az élet és az emberiség jobbítását, elviselhetőbbé tételét tűzte zászlajára, nem is él vissza kivételes helyzetével.
Valahogy kiskora óta mindig megtalálták őt a bizonytalanok és a problémás személyiségek, ami egyfajta küldetéstudatot eredményezett benne. Erdő-mező virágai mind a barátai, és még a madarak se repülnek el, ha ő közelít feléjük.

Nem először kerül elő a blogon Parti Nagy Lajos műremeke, és egyre gyakrabban hivatkozunk is rá, így érdemesnek találtam arra, hogy posztban adózzak a szerző és a mű nagyságának.
A linket még coucou küldte egyik kommentjében - köszönöm neki -, én pedig biztatnék mindenkit a paródia elolvasására.
Szerelem, bonyodalom, félreértések és végül a boldog egymásra találás. Ez kell az emberi szívnek ilyen véget nem érőnek tűnő hóesésben! (Nekem meg havat kell lapátolnom, és nincs időm posztot írni :D)

Érdemes mandulás habos szeletet és habos kapucsínót fogyasztani hozzá.

Jó szórakozást!

Parti Nagy Lajos/Sárbogárdi Jolán - A test angyala

 Egy neve elhallgatását kérő olvasónk küldte az alábbi szösszenetet. Az írás stílusa mélységében és magasságában is kiválóan hozza a Tiffany és Romana szerelmes füzetek egyes jellemzőit, és a téma, amit feszeget, örök. Döntésképtelenség vs. szembenézés a problémákkal. Hogy mindannyiunk Virág elvtársát idézzem: „Nehéz, nagyon nehéz.”

Az első, az utolsó

A koszos és szürke Pozsonyi úton ültek ketten a lány ostoba, kanárisárgára mázolt Polski Fiatjában már percek óta szótlanul, lehajtott fejjel. Martin végül felemelte kissé a fejét.

Én nem tudom, miért, de nagyon el van cseszerintve ez a világ. Egyszerűen nem lehet normális pasit találni. De tényleg képtelenség, mintha kiirtották volna őket a föld színéről. Elmesélem a kálváriámat, hát hogy okuljatok, meg hogy tudjátok, mire érdemes figyelni.

Ott kezdődik a dolog, hogy ugye rájövünk, nem jó egyedül lenni, mert az ember társas lény. Kell valaki, akivel megoszthatjuk örömünket, bánatunkat, aki ott van, ha szükségünk van rá és segít meg szeret minket. Csak hát ez nem olyan egyszerű, mert normális, csinosnak mondott és értelmes nő akárkivel nem áll le. És itt kezdődnek a gondok.

A hétköznapok dívája világéletében színésznő akart lenni, csak a véletlenek - vagy netán a sors kegyetlensége? - folytán nem lett az. Ennek ellenére minden nap remél, óhajt, kíván, s valamiféle belső bizonyossággal érzi és tudja is, hogy egyszer majd befut.
De addig se bízza a véletlenre a dolgokat, és bár megkérdőjelezhetetlenül tudja magáról, hogy az ő belső kisugárzása már önmagában megér minimum egy Oscar-díjat, azért az élet minden területén bebiztosítja magát.

Hát nem tudok mit csinálni, nekem a halálom, ha valaki nem hozza ki magából a maximumot. Tudjátok, tipikusan azokról az emberekről beszélek, akik okés, jófejek meg arik, de igazándiból nagyon-nagyon elhanyagolják magukat. Na, szóval én arra tettem fel az életem, hogy jót tegyek. Utánaolvastam a Joyba’ meg a Sikkbe’, és láttam, hogy úgy is lehet, ahogy ott van. Akkor meg hogy a fenébe van még ennyi igénytelen ember? A nőnek nem pont hódítania kéne meg dögösnek lenni meg eladni magát? Hát ugye hogy dehogynem? Úgyhogy segítek, ahol csak tudok. Hajba’, ruhába’, sminkbe’.

Ha már azt hittétek, a mamócákról mindent elmondtunk, amit lehetett, tévedtek :) Szocio Pata is bedobta a közösbe a magáét nemrég indított blogján nem is akármilyen formában. Tömör, velős és odabaszós.
Nekem tetszik.

http://kikvogymuk.blog.hu/2010/01/11/a_szuletett_mamci

 El Topo ismét ihletet kapott, és volt szíves megosztani velünk véleményét a celebek és egyéb starok világáról. Lássuk-lássuk :)

Tegnap anyáméknál jártam és ebből az alkalomból meglátogattam a mellékhelyiségüket is, ahol a megszokott módon ajtónyitáskor több kilogrammnyi színes magazin zuhant a lábamra.

Oriza triznyák nem először örvendeztet meg minket ütős poszttal, és bizton állíthatom, mai írása is ott van a szeren. Fogadjátok hát nagy-nagy szeretettel!

Tizenhárom és hatvan év között fordulnak elő belőle példányok, de most összpontosítsuk figyelmünket az ifjabb korosztály képviselőire.

A cicalány csak affektálva bííír beszélni, és minden főnevet becézve használ, a kedvenc szórakozóhelye nevétől a WC-keféig bezárólag.