Kedves Olvasó!

A karácsony mindig egy kicsit más, mint a többi ünnep. A hetek óta tartó sürgés-forgás, lótás-futás után megpihenünk, megállunk, körülnézünk egy pillanatra. Összegyűjtjük szeretteinket, s a fenséges halvacsora után gyermeki örömmel lépünk a gyönyörűen feldíszített, fenyőillatú karácsonyfához. Kutatva fürkésszük mieink arcát, vajon talál-e az ajándék, vajon tetszik-e neki? Nos, én is ugyanilyen izgalommal tárom Ön elé, kedves Olvasó az ajándékomat, ezt a meseországba kalauzoló karácsonyi történetet, s őszinte szívvel remélem, hogy ugyanakkora örömmel fogja olvasni, mint amilyen örömmel a mese született.

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag újesztendőt kíván a Családfa magazin szerkesztőségének nevében:

Darabos Vanda
főszerkesztő

Loránd, a kis jetirák első karácsonya

Loránd, a kis jetirák élete első karácsonyára készült. Az első volt neki, mert eddig nem élt, csak tegnapelőtt óta, amikortól kezdve elkezdett élni. Csodálatos, csodálatos módon várta az ünnepet, mert mindig is nagyon szerette a karácsonyokat.
Loránd nagy bugyborékkal ásított egyet a kora reggeli hajnalhasadásban, kinyújtotta álomittas lábait, kinézett, és meglepetéssel vegyes csodálattal bámulta az odaküntöt. Gyönyörűszép vizes napra ébredt, amilyet már rég nem látott, legutoljára tegnap este. „Na, ez a karácsony is nagyon jól indul!” – csettintett Loránd eléggé detten csápjaival, hogy csak úgy vízhangzott bele a tengermély. El is kezdek rá készülődni – tette hozzá felelősségteljesen.
Loránd elkezdett rá készülődni. Alaposan megtisztogatta magát, lenyalta sörtéit, hogy ne álljanak szertefele, mert az ő famíliája nem jó szemekkel nézte, ha Loránd külcsínyileg nem konzekvens, és karácsonykor neki amúgy is belső igénye volt a külső igényesség.
Loránd jetirákokhoz méltóan elindult. Körülnézett itt is, ott is, kicsit mélázott, majd retrospektíve újra ráeszmélt, hogy ma karácsony van. Mindig is szerette a karácsonyt. Leginkább az ünnep meghitt hangulatát, a mézeskalácsot és a Kriszmász Karolát. Őt nagyon szerette, mindig is együtt játszottak, főleg karácsonykor.
Loránd Kriszmász Karolához ment, és nem kopogott, mert a rákoknak miafaszér’ kéne ajtó, hanem rátért a lényegre. „Szerbusz Karola! Te is mennyire szereted a karácsonyt ilyenkor, mikor van. Ugye?” „Már a múltkor is!” – replikázott Karola, majd elindultak ketten mind készülni a karácsonyra.
„Csókolom, Nivárd bácsi, mit tetszik csinálni, így, karácsonykor, amikor meghitt?” – kérdezte szemlátomást Loránd a fenéken. „Én csak úgy elfele, mikor mindenki, részt venni a közhangulaton.” – válaszolta némi gondolkodás nélkül az idős Nivárd bá’, aki tarisznyában hordta magát. „Éljen, éljen, oda mi is!” – zengték egynemű kórusban a Loránd meg a Karola, aki egy pintyőke volt és Loránd barátja.
Loránd meg a Karola Nivárd bácsi ellenére mentek mögötte apró léptekkel követve a rendezvényhez. A rendezvény díszes volt, de nem csicsás. Olyan, mint a karácsony. Nivárd bácsi meg is jegyezte, hogy, és kacsintott hozzá. Nem hiába szerették őt annyira a közlékenységéért a környékbélen.
„Hát na milyen, gyerekek?” – érdeklődött Nivárd bácsi, de a Loránd meg a Karola nem válaszoltak, hanem csak tátott szájjal bugyogtak, ámultukban. „Soha nem hittük volna, hogy ennyire szép a rendezvény” – válaszoltak mégis, és gyorsan körbetáncolták a vurstlis bódét.
A vurstlis bódéban nagyon karácsonyi díszek voltak. Nippek, csecsék, forgattyúk, kelencék, de még csellék is. Karolának rögtön megtetszett egy, és kért. „Azt a kelencét tessék szíves lenni, mert anyukámnak, hiszen úgy szeretem.” „A bézs-barackot?” – kérdezte az előzékeny boltos, de Karola megelőzte, és azt mondta egyszerre a boltossal, hogy a türkiz-mandarin színűt kéri. A boltos néni és a Karola jót nevettek azon, hogy egyszerre mondták, bár tudták, hogy ha nem karácsony lenne, inkább bosszankodnának rajta.
A háttérben közben Loránd hallgatta az éneklést a fával átellenben, melyet jól feldíszítettek, hogy érzékeltessék. Bár nem ismerte az édes-bús dallamokat, de az ő jetirák szívében így is megmozdult valami, s hopp, azon kapta magát, hogy együtt dúdol a többiekkel. Loránd soha sem gondolta volna, hogy ilyen szépen tud dúdolni, de ezt is a karácsony számlájára írta, amit nagyon szeretett. A hangulatát.
„Nézd, Loránd – utasította Karola – milyen szép kelencét vettem anyukámnak otthonra, ha elmegy reggelente a boltba! Szerinted tetszeni fog neki?” – terelte a szót Karola Loránd felé. „Ilyen szép kelencének minden Karola-anyuka örül, erre leteheted a nagyesküt.” – biztatta Loránd az ő kis pajtását.
„De most jut eszembe, hogy én még nem ajándékoltam a mamámnak semmit!” – ütötte a szöget a fejébe a Loránd. „Annak biztos nagyon örülne a Loránd-jetirák anyukád, mert ő olyan típus.” – felelte Karola, de már máshol járt az esze, mert a harmadik bodegában épp festett tojást hímeztek. „Jaj, de illuzórikusan jó karácsonyi kézműves program!” – csapta össze Karola, majd a Mennyből az angyal dallamára odament a foglalkoztatóhoz.
„Csókolom, lehet itt?” – tette fel Loránd, majd ő is készített, mert anyukájának például eddig semmit sem. Végül olyan szép lett, hogy csodájára járt a Karola, és féltékenységből nem tette tönkre. Gyakran együtt játszott régóta emiatt a Loránddal, mert megértették egymást, főleg karácsonykor, ami hangulat.
Közben a Nivárd bácsiról teljesen kiment a fejükből, és csak most jöttek rá, hogy a Nivárd bácsinak különben senkije sincs, és szegény is, mert tarisznyában hordja magát, ha épp telik neki rá. Mi lenne, ha neki is adnának valamit? – serkent fel a szociális érzék már kiskorában Lorándnak, és ki is találták, hogy de vajon mit.
„Szerintem inkább mégis valamit, mert hangulatos karácsony van, amikor egy napig végre szeretjük egymást, és nem az ajándék értéke a fontos, hanem a szándék.” – csomagolta be Karola a kutyavégmatériát a díszdobozba. „Így ni.” – summázták mindketten – „majd este, ha senki se látja, biztos tetszeni fog neki.”
Míg a Loránd, a jetirák meg a Karola, a pintyőke a rendezvényen sürgölődtek, eközben a Loránd anyukája meg a Karola anyukája azonos receptből dolgozták ki együtt a karácsonyi dinnyés torta masszáját. Azt családilag szeretjük – főzték ki végül a véleményt a szülőanyák, majd berakták a sütőbe melegedni az igazi ünnepit.
Ezalatt görgessük tovább a szemünket, mert az atyák se tétlenkedtek tévét nézve és sört ívva. „Ne a szoba sarkába rakjuk a karácsonyi fát, mert a másik sarokba az érvényesülés végett.” – szakmázott a Karola papája, aki részmunkaidős számszeríjász volt szabadidejében. „Na de ha bejönnek, és meglátják, mi lesz? – vetette Loránd apukája, a gyermeki lélekbe nagyon belehelyezkedő. „Nekem már fogalmam sincs.” – jöttek rá a megoldásra szinte egyszerre, és ennek örömére a toalettben állították fel.
„Itt nagyon jó lesz végre!” – settenkedte körbe a Karola apja, és behívta az asszonyokat, hogy vajon ők már nem rakják át sehova. „Itt nagyon jó lesz végre tényleg!” – összhangozták az anyukák, és sűrű egymásutánban hozzátették, hogy „jaj, mindjárt megég a dinnyés torta, hagyományos karácsonyi sütemény!”
Szerencsére nem lett baj, mert karácsonykor még a sütemény sem ég meg, és ennek az egész két család annyira örült, hogy elfelejtették kirakni a kis gipsz betlehemet, amit még az üknagyitól örököltek, amikor férjhez ment. „Emlékszel, mikor megörököltük az üknagyitól ezt a gipsz betlehemet, amikor férjhez ment?” – nosztalgiázott a Loránd-jetirák anyukája, mert karácsonykor szeretett. Vajon hol lehet most? – merengett tovább az emlékek foszlányán a mami. „A spájzban vélhetőleg.” – találta fel most is magát a Loránd apja, hogy mentse a helyzetet. „Mindjárt kihozom a fa alá téve a dekorativitás miatt.” „Köszönöm, hogy ezt is megteszed Értünk” – mondta rájőve, hogy jó férjet választott magának még régen a Loránd anyja.
„Szerbusztok Karoláék, de jó, hogy itt voltatok, de most már menjetek haza, mert ez családi ünnep.” – búcsúztak el a jetirák szülők a vendégmarasztaló puncs elfogyasztása után. „Vigyük a wécére az ajándékokat is, mert a fa alatt a helyük mindenképpen.” – tüsténkedett a jetirák anyja, majd a férj odarakta.
Eközben elszaladt az idő ólomlábakon. „Szent Kajafás! – kiáltotta Loránd, maga se tudta, miért – már rég otthon kéne lennünk! Jaj de nem lenne jó, ha pont ma jelentenének be minket rendőrségileg! A jardon talán még dinnyés torta sem van!” – ködlött fel a rémkép Loránd szemei előtt. „Siessünk hát haza, útba ejtve a Nivárd bácsit, hogy átnyújtsuk neki titokban az apró szándékot.”
A Nivárd bácsi előtt megálltak, és elterelték a figyelmét. „Megint csókolom, Nivárd bácsi. Hogy tetszik élvezni a karácsony ünnepét?” – kérdezték a gyerekek, mintha mi se történt volna. „Nem panaszkodhatom, bár szegény vagyok, és nincs semmim. De ami a leginkább nincsem, az egy olyan, hogy hőt ad. Hidegek a nappalok így karácsonykor.” „De érdekes, hogy Nivárd bácsi ezt tetszik mondani, mert nézzen a kezünk mögé, elrejtettünk egy kis szándékot.” – zengték kipirult arccal a Loránd meg a Karola. „Gyerekek, gyerekek, ez igazán olyan, hogy nem kellett volna! Gőzölög is! Nincs is szavak kifejezésre, hogy csak miattam szedtétek fel, a karácsonyi hangulat miatt.” A Nivárd bácsi nagyot sóhajtott, erre a Lorándék boldog karácsonyt kívántak még sok évig, és azt már nem is látták, hogy a Nivárd bácsi vizenyős szeme még vizesebb lett, mert zaklatott karácsonyváró lélekkel rohantak haza.
„Már hol az ajándékom?” – kérdezték vegyesen a Karola a Kriszmászéknál, a Loránd meg a Lorándéknál. „Hehehe he.” – pirongatta szeles fiát a Loránd apukája – hát még a dinnyés tortát se kóstoltad meg, pedig az hagyományos karácsonyi sütemény. Majd utána nyíl lehetőséged felkutatni a karácsonyt.” „Éljen, éljen” – harsogta kórusban magával a kis jetirák, és élménydúsan beleharapott a dinnyés tortába.
„Ó be remek volt ez a dinnyés torta mégis. Nem véletlenül hagyományos karácsonyi desszert nálunk is. Viszont most már tényleg hol van a karácsony, mert mióta szeretnék az ajándékok által meglepetve lenni.” „Kisfiam, tegnapelőtt született jetirák ivadékom, ki már sokat tapasztaltál, de gyermeki rácsodálkozásod mit sem változott. Lelj hát rá a néked szánt karácsonyi ajándokokra, s remélhetőleg te sem feledkeztél meg jó szüleidről.” – hangoztatta prózai ünnepélyességgel az atya. „Türelem, édesapám, ti is sorra kerültök.” – került melankolikus hangulatba a Loránd – „csak előbb még én vagyok a fontosabb” – rontott be a toalettajtón a kis jetirák, és örömtől villogó szemmel kinyitotta meglepetésládikáit. „Már ennek mind nagyon örülök, különösképpen a csomagolásnak, amin van karistolt szederinda minta! Esztétikailag nyerte el leginkább a tetszésemet. De akkor én is általnyújtom a figyelmességet, amely egy volt, de immáron – a karácsonyi hangulat miatt – húszdarabos lett. Osszátok be hát bölcsen, jó szüleim, a hímzett tojás egyes darabjait, melyeket nektek készítettem aprólékos műgonddal.” „El se tudtunk volna képzelni meszesebb ajándékot, porontyunk, mellyel nagy örömet szereztél tieidnek. Énekeljük hát el közösen a nem véletlenül nagyon népszerű kedvenc karácsonyi dalunkat, a Rossini Tell Vilmosát.
És elénekelték.