„Dicső hely a hölgyek szive,
Önzés előtt bezárva ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
Erőszak által,
De nyitva áll mindennek, ami szép s jó.
S az üldözött igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve van,
Végmenedéket ott talál.
Dicső, dicső hely a hölgyek szive!"
 

Mi, nők nemi szerepünkből fakadóan kedvesek, gondoskodóak, segítőkészek és önzetlenek vagyunk. Híres női ösztönünkkel, hatodik érzékünkkel már szinte telepatikusan értjük-érezzük-sejtjük-tudjuk, hogy a környezetünkben tartózkodó embertársaink milyen gondokkal küzdenek, mi zavarhatja őket, miért lehetnek dühösek vagy idegesek, éppen ezért törekszünk rá, hogy az akadályokat, a malőröket és a kellemetlen helyzeteket a magunk finom és nőies módszereivel elkerüljük vagy akár elsimítsuk.

Éppen ezért:

• Mindig körültekintően parkolunk le, figyelembe véve a járda terjedelmét, szélességét, és törekszünk rá, hogy a lehető legkevesebb helyet vegyük el a gyalogosoktól. Ugyanilyen lelkülettel gondolunk autóstársainkra is: még véletlenül sem ferdén parkolunk le, nehogy két parkolóhelyet használjunk el.

• Ha fizetünk a kasszánál, jó előre kikészítjük a pénztárcánkat, és semmi esetre se hagyjuk ezt az utolsó pillanatra, hogy az xl-es rityi legmélyéről három perces feszült kutatás után végül diadalmas arccal előhalásszuk. Mindezt azért tesszük, hogy ne tartsuk fel a sort fölöslegesen, mert tökéletesen működő empátiánkkal átérezzük, hogy fordított helyzetben minket is mennyire bosszantana az említett intermezzo.

• Shoppingolás közben úgy helyezkedünk, hogy a többiek is láthassák, megvizsgálhassák az akció felirattal ellátott ruhasort. Nem tolakodunk, és nem takarjuk el teljes terjedelmünkkel és reklámszatyrainkkal a fél sort, mert tudjuk, úgysem ezen múlik, hogy mi vagy esetleg a vetélytárs másik nézelődő csap-e le az utolsó m-es darabra.

• Soha nem az ajtóban állunk meg, hogy munkatársnőinkkel elmélyült beszélgetést folytassunk a főnök polgárpukkasztó, mégis jópofa nyakkendőjéről. Ugyanígy kerüljük a szűk folyosókat, átjárókat is, vagy ha nincs más lehetőségünk, magától értetődően a fal mellé húzódunk kollégáink akadálymentes továbbhaladását elősegítendő.

• Ha babakocsival közlekedünk, soha nem a bicikliúton tesszük azt, hanem magunktól, már első lehetőségként a tőlünk két lépésre lévő gyalogosok számára fenntartott járdát vesszük igénybe. Ilyen szellemben harminchat fős osztályunkat sem a bicikliúton vonultatjuk végig, hanem fegyelmezett rendben lehúzódunk velük a járdára. Így még a Dunát is jobban látjuk a rakparton.

• Egy végigvásárolt délutánt követően a tömött buszon vagy vonaton nem pakoljuk a másik (két) ülésre szerzeményeinket, vagy ha véletlenül oda is raknánk, nem vágunk arcokat, ha utastársunk udvariasan megkérdezi, leülhet-e. Nem hajítjuk fel dühödten és fejrázva a csomagtartóra cuccainkat, mert tisztában vagyunk vele, hogy ez így természetes.

• A bevásárlókocsit soha nem állítjuk keresztbe és távolodunk el tőle három méterre, hogy a teli kocsit toló vásárlótársunkat tanácstalan körbepillantásra, majd öntevékeny akadályelhárításra késztessük. Ha ez mégis megtörténik, nem úgy rontunk rá, mintha az ükanyánktól örökölt ezüst esszcajgot kísérelné meg ellopni. Nem: bűnbánó arcot vágva exkuzáljuk magunkat, és kedvesen rámosolygunk a hátráltatottra.

Édesítsük hát meg a szürke hétköznapokat egy csepp önzetlenség-mézzel, mosolyogjunk önzetlenül a világra, s majd a világ is – minden bizonnyal – visszamosolyog ránk.