Az alábbi hitirat Jege számára sugalmazódott, és ő legott le is írá. Olvassuk hát szorgos szívvel és lankadatlan lelkiállapottal!

Figyelmeztetés: az alábbi poszt tiszteletlen, rosszindulatú és alaptalanul általánosít. Ha Önt az ilyen fölháborítja, kérjük, ne olvasson tovább.

Európa számtalan keresztény gyökérrel rendelkezik, így esszénket eme úton indítjuk el. A vallásos nőket ezután az alábbi csoportokba soroljuk:

1. Az ifjúkeresztyén lány
Az ifjúkeresztyén lány derék, hagyományőrző családból származik, Hajdú és Bihar külön jó pont. Akárhová veti a balsors, valamiféle diákkört, baráti társaságot vagy egyéb gittegyletet mindenképp fog találni magának, hisz' nagyon-nagyon fontos, hogy az ember tartozzon valakihez, akivel rendszeres időközönként kölcsönös nagyrabecsülésükről tájékoztathatják egymást. A körben eltöltött néhány óra a hét fénypontja: közös ima Jézushoz, közös ének Jézushoz, közös gitározás Jézushoz, közös olvasás Jézusról. A vitát inkább mellőzik, arra egyébként sincs szükség; ha az ifjúkeresztyén lányt valaki valamiféle keresztkérdéssel szembesíti, ő homályos tekintettel és az „én így hiszem” címre hallgató, megfellebbezhetetlen érvvel válaszol.
A baráti társaság másik előnye a nagyszámú barát, akiket minden lehetséges szögből le lehet fényképezni, hogy még nagyobb legyen a számuk. Legtöbb példányban természetesen az izmos, jóképű fiúk szerepelnek, mert a wiwes adatlapot legjobban ők dobják föl, bibliával a kézben. Más egyebet a lány nem tesz velük, hisz' ő a hagyományos erkölcsök híve, melyek nélkül mind gyökértelenné válunk. Modernséget csupán saját, barátságról, testvériességről, vagy Jézusról szóló verseiben bír elviselni, ezért nem rak beléjük se mértéket, se rímet. Példa:
„Úttalan utakon jártam életem,
Nem engedtem, hogy szólj.
Pedig utólag látom könnyes szemed,
Amint sietve, terelve
Golgotai keresztre tekintve
Mondtad: Jöjj!”
Az ifjúkeresztyén lány büszke mindarra, amit tud, és arra is, amit nem tud. Furulyázni például teljesen autodidakta módon tanult meg, nyilván Jézus erejének hála – a hangszert persze mindig úgy veszi szájba, hogy véletlenül se tűnhessen úgy, hiszen arról ő még csak nem is hallott. Adatlapján a képeken kívül sokszor csak bibliai címek („Lf. 6:66”) szerepelnek, bár latin szavakat nem ismer, sőt, azzal sincs igazán tisztában, a ministránst eszik-e vagy basszák. Mindez egyébként is a primitív, szűklátókörű pápisták dolga, nem az övé.
Ezen apróságot leszámítva az ifjúkeresztyén lány igazán jámbor, toleráns lélek, hiszen Jézus előtt kedves az ilyen, neki pedig amúgy se volt problémája soha senkivel, a Rudit kivéve, aki egyszer kissé beszeszelve udvarolni próbált neki. Pedig ha valaki, akkor ő aztán igazán nem olyan lány, arról nem is beszélve, hogy a Rudi bicepsze talán még negyvenes sincsen – de ezt azóta elnézte neki, mert a megbocsátás fontos keresztyéni érték, és a Rudi amúgy kedves fiú, szereti is őt. Alapvetően mindenkit szeret, mert az is fontos keresztyéni érték, csak a zsidókkal és a buzikkal szemben vannak fenntartásai; mit is tehetne ő, gyarló kis lélek, ha egyszer maga az Úr mondta, útálatosság az? Ráadásul olyan hülye kalapot hordanak, meg állítólag büdösek is.
Mindenki más jöhet, ha keresztyén. Az ifjúkeresztyén lány régi negy álma eljutni Taizébe, az ökumenizmus fellegvárába (vagy legalább Ausztriába, ha nem csörög elegendő világi hívság a tárcájában), és ott lefényképezkedni pár feketével. A taizélős fotókat persze haladéktalanul feltölti a csinos fiúk mellé, bizonyítva ezzel ország-világ előtt, hogy a keresztyénségnek nincs határa, és Jézus mindenkit szeret. Aláírás hozzá: „if you have faith as small as a mustard seed, nothing will be impossible for you!” – talán még az értelmes képalkotás sem.

2. A hites családanya
A hites családanya nem az előbbi nőtípus felnőttkorában – az ifjúkeresztyén lány például olykor valóban szép és jól öltözött, míg a családanya sosem. A hiúság a Hét Halálos Bűn leghalálosabbika, ő pedig már az esküvőn sem volt képes szanaszét meredező fürtjeit hajlakkal formába kényszeríteni. Ez rontotta el az összehatást is, most már belátja: ezért nem ment a szürke kockás blúz a földig érő rózsaszínű szoknyához, sem pedig a nőiességet hangsúlyozni hivatott, egycentis sarkú, szép fehér cipellőhöz. Az ura viszont kétségkívül nagyon daliásan festett mellette a fekete mentében, melyre ő beszélte volt rá, jóllehet a gallért nem engedélyezte, mert az visszataszítóan kozmopolita.
A hites családanya nem ül fel önjelölt prédikátoroknak: az ő életét a Keresztény Isten személyesen érintette meg, ezért hisz őbenne, csak őbenne, kizárólag őbenne. Máig emlékszik, milyen volt kijőni a Szent-Pál Székesegyházból Rómában úgy, hogy az égből két nap süt le reá, meg Krisztus a Kereszten! Azóta lett ő is teljes ember, azóta hallja néha, csöndes estéken, mikor a világ a céltalan rohanásban elfáradva lenyugoszik végre, az angyalok szárnyainak suhogását a légből; olyankor nyelveken is tud. Hogyhogy milyeneken? Szentségtelen kérdés. Hát mindegyiken, egyszerre.
Gyermekeit – van belőle négy legalább, igaz, Adalbertke kicsikét dongalábú, meg ötévesen is pelenkázni kell, de mit bánja ezt az Anya, hiszen amit az Úr őreája ró, alázattal viseli – is ebben a szellemben, a keresztényi szeretet és megértés szellemében neveli. Vasárnap reggel, néha este is, misére járnak a maguk összetartó kollektívájában: Apa, Anya, és a három gyermek, Adalbertke a kocsiban – a legidősebbet, a tizenhat éves Lucát, sajnos kénytelen volt elkergetni a háztól, miután az kijelentette, hogy nem fog misére járni. A többiekhez való viszonyra azonban a – csupán igaz keresztény hit által elérhető – legtisztább, legtökéletesebb, legfelhőtlenebb harmónia jellemző. Szeretteivel szemben a családanya valósággal kenyérre kenhető, még hangját sem emeli föl, legfeljebb mikor valamelyik arra vetemedik, hogy a kapott utasítást ne rögtön és szó nélkül hajtsa végre. A nevelés megfelelő módszerét csak és kizárólag ő, az Anya ismeri és alkalmazza; senki más, még az apjuk sem nézhet rosszallóan Kenézkére, amikor az mise közben (a felajánlásnál!) Csengécskét fojtogatja a rózsafüzérrel. Az érzékeny gyermeki lélek nyugalma elsődleges fontosságú, hiszen abból lesz később az üdvözülés – az olvasó pedig a dolgos mindennapok része, Csenge nagyon jól teszi tehát, ha barátkozik vele.
Az efféle bosszúságokat leszámítva a hites családanya minden teremtett lélekkel jóban igyekszik lenni, legalábbis akikkel a keresztény lapok szerint az ilyesmit szabad – de ebből sincs gond, hisz' őszinte gyűlöletének tárgyai pusztán olyan, elhanyagolható létszámmal és erkölcsi súllyal bíró, Úr előtt nem kedves kisebbségek, mint a liberálisok, protestánsok, kommunisták, sörivók, nem fehérek, nem magyarok, templomba nem járók, és neki nem tetsző pofájúak. Barátai ennek köszönhetően igen számosak: igaz, keresztény, árja magyar nő, a Mária Rádiónál dolgozik vagy mindenképpen ott vágyik dolgozni, ha Isten is úgy akarja. Testileg-lelkileg bensőséges viszonyuk kizárólag abban az esetben romolhat meg, ha a barátnő esetleg magához veszi Lucát, aki majd biztos a Család (nem a Szent, de majdnem, talán, egyszer, hátha) ellen fordítja.
A hites családanya egészségesen él és táplálkozik, hogy legyen ereje a gyermekeket jól és helyesen nevelni, valamint hogy a keresztény magyar gazdákat és a keresztény magyar üzletláncokat a maga szerény módján támogassa. Adalbertke ezzel szemben mindent megkap, amit kér, és mivel mindig enni kér, kellően el is van hízva – de hát ki tagadhatná meg a kisfiúcska kívánságait, aki egy igazi, földre szállt angyal, még akkor is, ha pusztán gyomorhangokkal képes kommunikálni.
A baj mégsem akkor következik be, amikor Adalbertke megtanul beszélni (erre ugyanis soha nem kerül sor), hanem amikor a többi gyermek követi Luca példáját, vagy a férj belehal a szünet és vég nélküli cseszegetésbe, vagy esetleg mindkettő. A családanya ilyenkor annyira megrökönyödik, hogy néha még munkát is elmegy keresni.

3. A megélhetési izraelita
A legtöbb kategóriához hasonlóan ez sem csak nőkre húzható rá, nőben azonban sokkal jobb, mert ő lényegesen nagyobb átéléssel tud sopánkodni, ezen típus legalapvetőbb ismérve pedig a sopánkodás.
Két alfaja a valódi túlélő és az áltúlélő. A valódi túlélő csakugyan megjárta a táborokat kiskorában, esetleg sikerült Budapesten elbújnia a nyilasok elől, később emigrált, öregkorára azonban hazatért gyermekéveinek országába, melynek időközben megbocsátott, fenntartásainak azonban időnként a biztonság kedvéért hangot ad (főleg a keresztény barátnő előtt, aki néha meglátogatja a nagyon lelkiismeretes ápolást nagyon sok pénzért biztosító zsidókórházban). Az áltúlélő később született; őt az intolerancia és gonoszság szelleme üldözte egész életében.
Alanyi jogú kárpótlás ezen utóbbiért nem jár, eszi is a fene az áltúlélőt rendesen. Nem mintha ortodox zsidó lenne, á dehogy: őt a körülmények tették azzá, a könyörtelen, antiszemitizmustól csöpögő környezet, mely ismét vagonban akarja látni őt, századmagával, víz és élelem nélkül, atyáinak hitéért. Hát tehet ő arról? Isten nevére, mely egy a könyv népei között, miért bántják őt, ó miért?
A világ azonban meg van vadulva saját állatiasságától, és nem ad választ. Ő pedig, annyi rettegésben töltött év túlélője, ezt nem hagyhatja szó nélkül. Valódi harcos ő, nem alkuszik: ezért lett ortodox. A hagyományos ruhát persze lehetőség szerint nem viseli, mert kényelmetlen, az atyák Pick-féle szalámija finom, és különben is, az életveszély felülírja ezeket a régi, elkopott szabályokat; ő pedig az egész közösséget sodorná életveszélybe, ha szombaton nem tarthatná a frontot a számos politikai fórumon, újra és újra elmagyarázva a csökött agyú barmoknak, hogy maguktól nem tartanának sehol, hisz' a fütyülős barackot és a bőgatyát tudták mindössze kiizzadni. Az áltúlélő Isten szerény szolgája csupán, parányi homokszem; de hittársai a viharban, ők fontosak; csak miattuk nem hagyja örökre maga mögött e túlélhetetlen vidéket – no meg, mert ezek az idegen nyelvek olyan nehezek mind, pedig a Teremtő látja lelkét, próbálkozott ő nagyon, héberül például egészen a daletig eljutott.
A megélhetési izraelita izraelita, és hangsúlyozottan nem magyar. Kikéri magának, ha valami érzéketlen tuskó az állampolgárságával hozakodik elő – hát tehet ő arról, hogy itt maradt ebben a kibírhatatlan koszfészekben elrohadni, ahol tehetségét nem értékelik, erőfeszítéseit nem fizetik meg, lelkének örökösen hátat fordítanak pusztán azért, amivé lett azzal, hogy e sanyarú világra jött? Igaz, most éppen van munkája, de ezt is csak magának köszönheti, nem a főnöknek, aki rajta kívül egytől egyig gójokat foglalkoztat, helyzetbe kényszerítse őt. Igen, tudja, hogy gójok, látja szemükben a primitív indulatot, hallja a rosszindulatú sugdolózást a háta mögött, érzi, hogy nem kívánnak szóba állni vele, ő pedig nem erőlteti, mert szerény, nem rámenős, és ha azok így, akkor ő meg úgy! Volt közöttük egy, a szokásosnál is szemtelenebb, magas, öltönyös, aki sima modorával, kígyóhoz hasonlóan akarta tönkretenni őt, de jól kicsellózott vele: egy ötöst kért tőle kölcsön, és nem adta vissza, hahh! Megérdemli a nyomorult. Nem is mer szólni neki, érzi, hogy nincsenek egy súlycsoportban – hogy is lehetne vele, egy gój! Nevetséges.
A megélhetési izraelita nagyon haragszik az államra, mely nem fogja őt megvédeni, pedig ez elemi kötelessége azok után, amit a múltban tettek ővele. Ezt nyomatékosítandó, örömmel elfogadja a szemét antiszemita főnök minimálbéres-zsebfizetéses konstrukcióját („a minimálbér adómentes, márpedig én ezeknek nem adok egy fillért se, hógyisne, aztán majd elköltik magyarságkutatásra, és kitalálják, hogy meg kell halnom, mert nem vagyok valami büdös sumér”), és mindig arrafelé sétál, ahol sok a rendőr, nehogy valaki leüsse, amiért.
A sopánkodás után hátramaradt szabadidőt férfifogás helyett – amúgy sem talál olyan pasit errefelé, aki képes lenne megérteni őt, a hittársak között sem, mert azok meg oly' rondák – hasznos dolgokra fordítja: olvas, néz, hallgat, betelefonál. Példa:
„Tudja, Macedónúr/Sompolygóúr/Ellikaúr... hálló?... tudja, én egyszerűen abnormálisnak tartom, hogy ma, Európában, az embernek félnie kell. Ilyen országban akarjuk nevelni a gyerekeinket?... Nem, nincs, de emlékszem anyám arcán, nyugodjon békében szegény, a rettegésre, utólag is, sok évvel később! Ötvenhatban, amikor a fasiszták újra kinn meneteltek az utcán, ne szakítson félbe, pontosan tudom, miről beszélek, belém ivódott kiskoromtól fogva, és akkor jönnek megint ezek a senkik, én kérdem magától, ne szakítson félbe, hát kik ezek? Mi a jó édest képzelnek magukról, mit tettek le eddig az asztalra, hogy a törvénytisztelő polgárokat, mint én, fenyegetni merészelik? Ezért tartunk itt, kérem, ezért tartunk itt, és nem ott, ahol a világ boldogabbik fele, a múltkor aszongya nekem a villanyóraleolvasó, pedig én soha nem vettem hitelt azoktól, mert nekem még vannak elveim, és megmondom egyenesen a szemükbe, hogy utálom a halat...”
Mindezek után a megélhetési izraelita a jól végzett munka örömével följebb csavarja a fűtést, eszik még egy kis szalámit, arcára keni a hidratálót, kinyújtózik a puha bőrfotelben, és előveszi a nemzeti sajtót, mert abban jobb a tévéműsor.

4. A kiábrándult panteista
A kiábrándult nő istenfélő ember volt világéletében, csak az istenek személye változott körülötte. Ő sajnos nem látta meg a fényt Rómában, mivel nem is járt ott, hógyisne, csak unalmas romok vannak arra, meg folyton kelepelő digók.
Nem, a kiábrándult nő teljesen egyedül jött rá hosszú és sivárnak tűnő évek alatt, vagy amikor elkötötték a szobabiciklijét, vagy amikor tévedésből amputálták a kislábujját, vagy amikor kedvenc guppiját beszippantotta egy téridő-anomália, hogy önmagában kell megtalálnia a spiritualitást.
Ebben a buddhisták/jehovisták/ateisták voltak segítségére, azon belül is a Cuzcoi Láma/Őrtornyos Feri/Tucatnő Erika a sarki ivóból, ki oly' boldog és kiteljesedett, hogy csak na. A kiábrándult nő azóta hangulattól függően jár közösségi meditációra, osztogat szórólapot Jehova Világkormányzó hamarosan eljövendő királyságáról, vagy szidja az összes babonás papseggnyaló marhát. Ruhatára szolid, visszafogott darabokból áll, mint a kerek orrú, zárt bőrcipő, a seszínű kötött kardigán, vagy a hosszú hittérítős szoknya. Férje nincs, azt a hagyományos, agymosásból élő fujjegyházak nyomják; az ő barátja a hangzatos LegFontosabbFiú elnevezésre hallgat, ha épp józan és/vagy nem kurvázik.
A kiábrándult nő kiábrándultsága óta pontosan tudja, mi a különbség vallás és hit között: előbbiből köszöni, nem kér, utóbbi pedig szigorúan az ő magánügye, no meg azoké, akiket utcán rohantukban sikerül egy ügyes testcsellel kifektetnie, aztán orruk alá dugnia az adománygyűjtő füzetet.
A kiábrándultan panteista nő mindenekfelett azért olyan nagyon okos, mert rájött, Istent nem a körítés határozza meg, hanem ő maga, vagyis izé, bármelyik úton elérhető (kivéve a hivataloson, mert az az emberi lények kizsákmányolására épül). Ja, és nagyon okos azért is, mert megszabadult a szervezett vallások által beléje ültetett rettegéstől: immár biztosan tudja, hogy nem kap büntetést a polgártársért, aki az ő hittérítői közreműködése miatt késte le a vonatot, hiszen a túlvilág maga a reinkarnáció/maga a paradicsom/nem létezik, Isten pedig nem bosszúálló, hanem a Világszellem/a Föld Szuverénje/egy félszemű kirakati bábu, döglött patkánnyal a fejin.

Köszi Jege, Isten fizesse meg érdemeid szerint.