A meccsre járó férfiak drukkerként teljesen elvesztik a realitásérzéküket, az önkontrolljukat. Vétenek a jó ízlés és az udvariassági szabályok ellen. Nem kedvesek, nem gyengédek és a legkevésbé sem vonzóak. Sőt, szinte kiábrándítóak. Artikulálatlanul üvöltöznek, káromkodnak, hőbörögnek, dobolnak, kerepelnek, dudálnak, szotyit köpködnek – és jól érzik magukat.
A hervasztó összkép ellenére vannak nők, akik hozzácsapódva a szurkolótáborhoz (vagy annak egy tagjához), részt vesznek a mulatságban. Ez a jelenség – jobbára – két okra vezethető vissza:
1. Ha a férfi veti föl a nőnek a meccsre látogatás lehetőségét. Ezt hivatalosan azért teszi, hogy megismertesse a szeretett lányt az őt érdeklő dolgokkal, beavassa és egyenrangú partnerként kezelje (a stabil párkapcsolat egyik alapköveként). A cudar valóság igazából az, hogy hetente csak egyszer tudnak találkozni, a randevú napja meg épp a meccs időpontjával esik egybe. Ilyenkor a férfi választás elé kerül: vagy lemondja a találkát, és elmegy a meccsre, de akkor a kapcsolatnak minden bizonnyal vége (ezt azért nem akarja), vagy kitűnő szervezőkészségéről tanúságot téve nem mondja le a randevút, de a meccset se szkippeli. Ez azzal jár, hogy kénytelen a lányt magával vinni, de bízik benne, hogy döntését nem fogja megbánni.
A lány beleegyezik, mert nem akar cikinek tűnni, és mert ő más, mint a többi csaj: nyitottabb, bevállalósabb, érdeklődőbb.
2. Ha a férfi semmilyen körülmények között nem akarja magával vinni a nőt, de az mindenáron el akar menni a magáról kialakított kép helyességét alátámasztandó. Ő is más, mint a többi nő: nyitott a férfi kedvteléseire, sőt, neki mondhatni gyengéje a meccsre járás.

- Béci, miért nem viszel soha magaddal a meccsre? Tudod, hogy olyan ritkán vagyunk együtt, és tudod, mennyire rajongok a fociért!
- Hát nem is tudom, nem éreznéd jól magad. Ez nem nőknek való dolog…
- Ugyan, csak azért mondod ezt, mert szégyellsz a barátaid előtt! Bezzeg én a csajoknak mindig mesélek rólad, és már alig várják, hogy megismerhessenek!
- Már miért szégyellnélek? Jó nő vagy.
- Ahha, csak „jó”! Gondolom a páholyban vagy mi az, a kilátón van egy nálam még jobb nő, és annak a kedvéért jársz ki. Sokkal egyenesebb lenne, ha a szemembe mondanád, hogy megcsalsz! Nem fogok jelenetet rendezni.
- Jó. Akkor szombaton elmegyünk…

A meghívást követően a beleegyező/triumfáló nő készülődni kezd, és kérdésekkel bombázza szerelmét/a legyőzöttet: Kinek kell majd szurkolni? Miben illik menni? És te Bélus mit fogsz fölvenni?

- Hat nap múlva lesz a meccs, hát honnan a faszból tudjam?
- Egyrészt ne használj ilyen szavakat, másrészt gondoltam összeöltözhetnénk, hogy mindenki lássa, összetartozunk. Mi lenne, ha narancssárgába öltöznénk, az olyan jó szurkolós szín. Vagy te lehetnél zöldben, én meg fehérben, ha már úgyis a fradit biztatjuk. De persze lehet fordítva is. Most miért nézel így rám? Ha nem akarod, természetesen nem muszáj, de azért szerintem nem rossz ötlet.

A stadionhoz érve feltűnnek a nőnek az első furcsaságok: sört szorongató, durva arcú egyének csoportokba verődve, rendőri készültség, a bejáratnál pedig motozás. De mégis miért? Olyan megalázó, pedig ő semmi rosszat nem tett! Egy kicsit elszomorodik, és sértve érzi magát.
Miután elfoglalják helyüket a szektorban (különálló, kétszemélyes szigetet képezve a bunkó szurkolók óceánjához képest), és elkezdődik a meccs, a lány asszimilálódni próbál. A focihoz ugyan nem ért, és már az első percben elveszti a fonalat, de azért még nem adja fel, együtt szurkol kedvesével. Ehhez felveszi a rendíthetetlen-kurvára figyelek a játékra-ne szólj hozzám szurkolói arckifejezést (valami filmben látta), biztat, buzdít, felvonultatja és beveti egész káromkodási arzenálját (francba, szar), kliséket süt el (a labdára figyeljetek, fiúk!, hülye bíró!) vagy az ellenfelet szidja. És mivel a játékhoz még mindig nem tud érdemben hozzászólni, ezért az ellenfél külsejére tesz dehonesztáló megjegyzéseket:

- Hogy lehet ilyen hosszú hajjal játszani, hát nem is lát ki!
- Ki találta ki ezt az ocsmány színű mezt? Én föl nem venném, az biztos!
- Jellemző, hogy ennek meg mindig lecsúszik a zoknija!

A meccs huszadik percére minden ötletből kifogy, így a továbbiakban metakommunikációs jelekkel vesz részt a drukkolásban: meleg helyzeteknél visszafojtja a lélegzetét, szabálytalankodásnál a fejét ingatja, a „mieink” egy-egy szebb akciójánál elismerően biccent, tapsikol és elégedetten sóhajt.

A férfi eközben visszafogja magát, és csak diszkréten hőbörög. Nem küldi el a vaksi partjelzőt a jókurvaédesanyjapicsájába - legföljebb melegebb éghajlatra, és nem üvölt artikulálatlanul - csak jelzésértékűen.
De ahogy belemelegszik az eseményekbe, egyre inkább elfeledkezik önmagáról meg a barátnőjéről, és önkéntelenül is az ordítozó haverok felé tendál.
Az éber nő ezt persze nem veszi jó néven:

- Bélus, itt ne hagyj egyedül, gyere már vissza! Hát nem ezért jöttünk ide, hanem hogy együtt legyünk, nem?

Béci visszakullog focirajongó barátnőjéhez, a meccs hátralévő részében pedig szerencsétlen arcot vág, és vágyakozva tekintget a nő nélkül érkezett haverok felé. A spanok együttérző (De nagy fasz vagy, Bélám, hogy így becsicskultál…) vagy lesajnáló (Fasz vagy, Béla, hogy így becsicskultál!) pillantással válaszolnak Bélusnak.

Ezalatt a nő számára is kezd világossá válni, hogy neki nem annyira jó itt. Kínjában kényszercselekvésbe kezd: lábával egy halomba tereli a szétköpködött szotyihéjakat, kisimítja a fradi-sál gyűrődéseit, és azon gondolkodik, vajon milyen növényekkel lehetne beültetni a focipályát.
A meccs végét jelző sípszó hallatán fellélegzik, a férfinak meg a „Hát ez óriási volt!”-mondattal adja tudtára, hogy mennyire élvezte a meccs minden egyes pillanatát, és mennyire sajnálja, hogy véget ért.
Ekkor még azt hiszi, hogy a nehezén már túlvan: aktívan részt vett a szurkolásban, elviselte a tamtamozást, a Rod Stewart rekedtségű és Szintiboy tehetségű csapatinduló-kántálókat és a kereplést. De nem, a java még hátravan.

A vesztes vendégcsapat szurkolótábora a stadionból kilépve balhét kezdeményez, a hazaiak meg válaszolnak rá. Provokáció, erőszak, kiskés, brutalitás, könnygáz, összecsapás. Előkerülnek a rendőrök is, de most ők se azok a gavallérok, akik a múltkor útba igazították.
A lány próbál diplomatikusan dűlőre jutni, higgadtan megbeszélni a problémát, esetleg nőiességével hatni az ellenfelekre, de egyik sem működik. Csak a gyors távozás. Hálát ad az égnek, hogy az utolsó pillanatban mégis a surranóját vette fel, és nem a csini, de kényelmetlen törpesarkút, így most nagyobb eséllyel éli túl az atrocitást a még mindig szerencsétlen arcot vágó párja mellett spurizva. Aki persze mindenért hibás. Mert elcipelte a meccsre akarata ellenére, hagyta, hogy a fülébe ordítsanak és tülköljenek a baromarcúak, és most miatta még menekülnie is kell. Nem baj, érjenek csak haza, úgy le fogja cseszni a Bélát, hogy arról fog koldulni. De ő többet nem megy meccsre, az ziher.
Azért eközben már fogalmazza is a sztoriját, amivel másnap a barátnőit fogja elkápráztatni egy latte macchiato mellett. Nem fogja túldrámázni a történetet, de a szentenciózus zárlat biztos az lesz, hogy a férfiak hülyék. Mert hülyék: akaratosak, erőszakosak, nyersek és semmi beleérző-képességük nincs. Hogy esetleg jó lenne meghagyni egymás intim-szféráját, és nem mindenáron ráerőszakolni a másikra az akaratukat. Javíthatatlanok. Többet nem megy meccsre. De ha rajta múlik, a Bélus sem.