Egy neve elhallgatását kérő olvasónk küldte az alábbi szösszenetet. Az írás stílusa mélységében és magasságában is kiválóan hozza a Tiffany és Romana szerelmes füzetek egyes jellemzőit, és a téma, amit feszeget, örök. Döntésképtelenség vs. szembenézés a problémákkal. Hogy mindannyiunk Virág elvtársát idézzem: „Nehéz, nagyon nehéz.”

Az első, az utolsó

A koszos és szürke Pozsonyi úton ültek ketten a lány ostoba, kanárisárgára mázolt Polski Fiatjában már percek óta szótlanul, lehajtott fejjel. Martin végül felemelte kissé a fejét.
- Bernadette, kérlek!
- Nem megy, te is tudod.
- Miért?
- Mert nem.
- Szeretsz?
- Miért kérdezel csacskaságokat? – csattant fel a lány - nagyon jól tudod, hogy szeretlek!
- Akkor miért?
- Mert nem megy. Ott van Nándor.
Martin általában meglehetősen decensen állt hozzá, mikor szerelme Nándort említette neki, de most nem tudta türtőztetni magát.
-Ó, az ördög vigye el Nándort! Mit akarsz vele? Vele akarsz maradni? Jó neked vele?
- Nem tudom. Szeretem.
- Állítólag belém vagy szerelmes! Egyszerűen hagyd ott! Gyere hozzám! Tudod, hogy jó lenne nekünk!
- Egyáltalán nem biztos, hogy jó lenne nekünk együtt. Nándor biztos pont az életemben, benned nem tudok annyira megbízni. Szeret engem és vigyáz rám.
- Én is vigyáznék rád, én is szeretlek! Miért vagy képtelen ezt megérteni?
- Nándor állandó és örök. És nem hagyhatom ott. Nem biztos, hogy kibírná, és nem akarhatod, hogy halála a lelkemen száradjon.
- De ezt meg én nem bírom! - replikázott elkeseredetten Martin - Azt akarom, hogy velem légy, mindig!
- Tudod jól, hogy annyit vagyok veled, amennyit csak lehetséges.
- Igen, tudom. Csakhogy utána hazamész Nándorhoz, és ki tudja, mit csináltok, amíg én itt rágom a körmeimet egyedül, a kihalt lakásban. Beleőrülök ebbe!
- Felesleges féltékenykedned. Annyira keveset érintkezem vele, amennyi csak szükséges ahhoz, hogy ne legyek gyanús. Így is gyanakszik, de legalább bizonyossága nincsen. Nem is érti, mi történik.
- Nekem még az is több az elviselhetőnél. Szeretlek, értsd meg! Azt akarom, hogy csak az enyém légy! Kérlek, gyere hozzám! Könyörgöm!
- Nem lehet - mondta a lány -, nem tehetem. Talán nem is akarom.
- Jó - mondta Martin -, akkor befejezzük. Így nem bírom tovább. Nem élhetek életem végéig megcsalatva. Nem érezhetem azt minden este, hogy amíg én egyedül rágom a párna sarkát, ti otthon jól érzitek magatokat.
- Ha ez segít rajtad, fejezzük be - mondta Bernadette.
- Akkor… Isten áldjon - felelte Martin. Ránézni sem mert a lányra, halántéka majd’ beszakadt és ütőere egyre hevesebben lüktetett.
Kimászott a kényelmetlen, szűk kocsiból az éppen eleredő havas esőbe.
- Isten veled - szólt utána Bernadette.
Az ócska Polski makrancoskodó ajtaját nem lehetett kulturáltan becsukni, ezért Martin csak úgy visszakézből rávágta az ajtót a lányra. Elindult fel, a harmadikra az omladozó, kelkáposztaszagú lépcsőházban. Fel, a csendes, sivár lakásba, ahonnan most már mindörökre hiányozni fog a lány. És csalhatatlanul érezte, hogy a nagy büszkeségével, a fene nagy öntudatával, a kicsinyes féltékenységével együtt elmehet ő a tetves, rohadt francba! Vége a világnak!

Köszönjük az írást, immáron sokadszor megbizonyosodhattunk arról, hogy a női lélek mennyire bonyi és összetett. Ha pedig nem érezzük eléggé annak, magunktól túlkomplikáljuk, hiszen úgy szép az élet, ha zajlik. :)