A szódiaréban szenvedő nőnek egyszerűen halála a kínos csönd, ezért minden ideg- és hangszálával azon van, hogy ezt elkerülje. Szerinte a keveset beszélők mogorvák, távolságtartóak, megközelíthetetlenek, akiket muszáj megmentenie ebből a szörnyű helyzetből. Hiszen az emberi faj pont azért képes a beszédre, hogy használja is adottságait: minél gyakrabban és minél hosszabban. Szükségesnek tartja tehát kirángatni az embereket közönyükből, így társas kapcsolatait verbálisan ápolja hosszú, oldott hangulatú, közvetlen beszélgetéseket kierőszakolva. Nem titkolt célja, hogy megérintse az emberek lelkét, szerezzen nekik pár jó pillanatot, és hogy éreztesse velük, fontosak, megbízik bennük, rájuk bízza titkait.
Ám ezzel szemben a cudar valóság az, hogy az ilyen nők vagy kurvára unatkoznak, és nem tudnak magukkal mit kezdeni, vagy csak közönséges energiavámpírok. Verbális terrorakcióba kezdenek, amit a kevésbé gyakorlott embertársak semmilyen eszközzel nem képesek leszerelni. Ha meg is próbálják, süket fülekre találnak, harmatgyenge elterelő akcióik pedig csak annyit érnek, mint halottnak a csók.

A lehengerlő roham lehetséges hadszínterei:

Távolsági buszon:

- Megengedi, hogy leüljek?
- Tessék.
- Köszönöm, igazán kedves öntől. … Vidékre megy?
- Igen.
- Én is. Van egy barátnőm, a Mari, őt látogatom meg Kecskeméten, a Rakéta utcában. Már van két unokája is, nagyon aranyos gyerekek! Viszek is nekik rácsos linzert, pedig eredetileg pogácsát akartam, de a Mari lebeszélt róla, mert inkább édesszájúak. Gondoltam arra is, hogy vinnék nekik valami apróságot, üres kazettát vagy rotlingot, amit ilyenkor szokás, de mivel nem ismerem őket, nem tudom, mit lehetne, így maradtam a jól bevált süteménynél. Azt minden gyerek szereti. Az én fiam is falta kiskorában a csokoládét, pedig akkoriban nem volt ennyiféle, mint most. Nem lehet a mai árubőséget ép ésszel felfogni: Milka, Tibi, Boci meg az a rengeteg kimondhatatlan nevű. A fiam most már felnőtt férfiember, és van egy kislánya is, a Pirike. Na, ő egy angyal! Mikor találkozunk, odarohan hozzám, és azt mondja, Nammama. Ennivalóan drága! Szerencsére nem az anyjára ütött, mert róla – ha már ilyen jól elbeszélgetünk, elmondom – nem vagyok túl jó véleménnyel.

    Aztán elmeséli a menye ballépéseit, kifogásolható viselkedését, de később visszatér a Marihoz meg a Rakéta utcai házhoz, ami ugyan nem túl nagy, de hallomásból tudja, hogy otthonos. Vannak növények is. (Felsorolja.) Rátér az ápolásukra. Majd a férjére, aki nem engedi, hogy otthon növényeket tartson, emiatt szomorú. De elhagyni nem fogja, ha már ennyi évet kibírtak együtt, pedig az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Sanyi egyre gyakrabban néz a pohár fenekére. Hja, senkinek se könnyű, az egész élet küzdelem.

Bemelegítésnek ennyi is elég. Azért Marinak majd részletesebben mesél, mégiscsak régi barátnők.

Telefonbeszélgetés alkalmával:

- Szervusz Ágikám, Ani vagyok, ugye nem zavarlak, hogy vagy?
- Á, szia Anikó, te vagy az? (Széket kerít elő és leül.) Köszönöm jól. És te? (A lavinát elindító kérdés).
- Hát tudod, ez egy érdekes kérdés. Épp a minap gondolkoztam ezen, hogy én igazából hogy is érzem magam. Mondanám, hogy jól, de akkor hazudnék, és én veled olyat soha, ismersz. Na, szóval elég sok gondom van mostanában: munkahelyi problémák, ez az állandó létbizonytalanság. Jaj, hol is kezdjem…

    Természetesen a legelején, az orosz realista regények alaposságával, Jókai-stílusú leíró részekkel, Pázmány Péter körmondatait magabiztosan alkalmazva.
A hallgató fél a 25. percben kihangosítja a telefonját, feltűnés nélkül csendes tevékenységbe kezd, és a beszélő hangsúlyai alapján vagy hümmög, vagy helyesel, esetleg cöcög. Véletlenszerű visszakérdezés alkalmával - „Figyelsz?” - kicsit elvörösödik és kényelmetlenül érzi magát, de aztán zökkenőmentesen folyik tovább a társalgás az eredeti mederben.

Az utcán véletlenül összefutva a felszínesen ismert, de szemlátomást meleg beszélgetésre vágyó ismerőssel:

- Jé, szia Réka, pont a napokban gondoltam rád!
- Szia.
- Velem nagyon gyakran történik ilyesmi: gondolok valakire, és az hirtelen meg is jelenik. Fantasztikus. Járok erre az agykontroll-tanfolyamra, szerintem azóta fejlődött ki ez a hatodik érzékem. Teljesen megváltoztam! Sokkal intenzívebben érzékelem a külvilágot, valahogy empatikusabb lettem. Persze a reiki-kezelések is pozitívan hatottak rám, kezdem elfogadni magam és az életet. Nemrég váltunk szét a Gergővel, eléggé megviselt a dolog. Gyakorlatilag összeomlottam…
- Olyan sietve közeledtél az előbb, azt hittem, dolgod van. Nincs?
- Áá, nem. Nem annyira. Ráérek. Szóval a Gergővel már mindennaposak voltak a veszekedések…

    A beszélgetés további tematikus egységei: Gergő, aki szemét. Az egyhetes vigasz-vásárolgatás, új ruhatár. „Megmutatom a világnak”-életérzés. Új kedvtelés keresése. Jóképű reiki-oktató. Reményteli, szebb jövő.

Végül a kissé hosszúra nyúlt, de jóízű, baráti beszélgetés után a bőbeszédű újfent elégedetten állapítja meg saját extravertáltságát, hiszen biztos benne: közvetlenségével ismét bearanyozta egy embertársa unalmasan induló, szürke hétköznapját.