Következzék Gabica írása egy letűnt kor tipikus jelenségéről, a disszidens férjjel rendelkező, II. világháborús emlékeket gyakorta felidéző, takarékos, illemtudó és azt elváró finom úrinőről.

Az alábbiakban egy igen elterjedt nőtípust szeretnék bemutatni: a pengeszájú nőt. Biztosan ismeritek a típust, akinek a szája olyan szigorú vonallá keményedett az évek során, hogy ha elmosolyodna, megijednél tőle.

Születésemtől volt szerencsém ismerni egy ilyen nőt egész közelről, ő volt az egyik nagyanyám. Egyszerű munkáscsaládból származott, de valószínűleg fehér kesztyűt adtak rá születésekor, és lehet, hogy testben lekerült róla, de lélekben sosem. Nagyanyám apám születése után ott maradt egy csecsemővel, disszidált férjjel. Apám - mint Mama sokszor és büszkén mesélte – kétévesen már önellátó volt, négyévesen már vásárolt, és szükség esetén egyedül elkészítette az ételét. Neki ugye sok volt a munkája meg a felelőssége. A fiát hasonlóan nagy embernek szánta magához, de ez nem sikerült neki.
Nagyanyám igen hamar, 55 évesen nyugdíjba vonult, és akkor kezdett élni igazán. Korábban is gyakran utazott Kanadába, na nem a férje után, hanem egy volt főnökéhez, akivel jó viszonyban volt. Állítólag csak nagyon jó barátságot ápoltak, de ez évente többszöri kanadai és „svejci” utazással járt, jó pár héttel alkalmanként. Nyugdíjba vonulása után ez egyre gyakoribbá vált, egészen a volt főnök haláláig, aki tetemes összeget hagyott rá. Onnan kezdve belföldön utazgatott, egyedül, hiszen az ember nem tudhatja, milyen aljanéppel kerülne össze.
Mama egy nagy házban lakott, egyedül, gyerekként minden nyári szünet nagy részét nála töltöttem. Csak és kizárólag gumikesztyűben takarított, mosogatott, fürdetett minket. Nem hagyott beleszólást semmibe, mikor szüleim nagyon rövid ideig nála laktak, akkor a mi nevelésünkbe sem, illetve a szüleim sem nyúlhattak hozzánk, mert nem értenek hozzá, bezzeg ő! A haladást és az idegeneket megvetette, hiszen a bevált dolgokon minek változtatni. Ezért például a WC lehúzóját, illetve tartályát nem javíttatta meg abban a tizenhárom évben, amíg ismertem és egyedül élt (később velünk). Egy hatalmas bádogvödör szolgált lehúzásra, nehogy már valami idegen férfi az ő becses és értékes hajlékába lépjen! A meleg vizet a konyhában nem csináltatta meg ugyanilyen okból, a fürdőszobából lavórral hordta ki a mosogatáshoz a meleg vizet, vagy a tűzhelyen melegítette. Minden tele volt gobelinnel és horgolt, kötött terítőkkel, díszekkel, élete két fő elfoglaltsága (az utazáson túl) a kötés/horgolás/gobelinkészítés volt, illetve a keresztrejtvények fejtése.
Mama precíz könyvelő volt, minden egyes vásárlásáról, befizetéséről könyvelést vezetett, élete összes számláját megőrizte, legyen az akár egy kifli vásárlása is. A takarékosság minden felett, ez volt a mottója. Négy pár cipője és tizenegy ruhája volt, de ezeket mind svejci mesterek csinálták megrendelésre. És hogy miért emlékszem ennyire a számokra? Hát, nem mondhatnám, hogy kevésszer hallottam a történetet.
A lakásban ugyan volt televíziókészüléke és rádiója is, de a televízió csak a mi kedvünkért volt, az esti mesét nézhettük meg rajta. A rádióban pedig a Bartók rádió szólt, illetve délben a Kossuth, egészen a „Ki nyer ma?” végéig. És igen, tudta az összes választ, hiszen ő művelt úrilány volt.
Amikor nála voltunk, akkor folyamatos illemtanórákat kaptunk, és igen sok latin kifejezést használt, ha már szüleink nem adnak megfelelő nevelést, ő pótolja a hiányosságokat. Fejemen könyvvel sokáig tudtam közlekedni, és könyökben hátul összeszorított kézzel evésben is verhetetlen vagyok. Igazi úrinő módjára, minden falat után szalvétával jelzésértékűen a szám sarkát megtörölve. Mindenkit megnyugtatok, nem szoktam gyakran alkalmazni.
A főzés és a Mama nem voltak annyira közeli barátok. Házassága idején tanult meg főzni, repertoárja pár ételre korlátozódott, és abból is kettő volt az, ami nemcsak ehető, de finom is volt. Viszont az asztaltól nem állhattunk fel, amíg volt a tányérban, így elég sok ideig tartott egy-egy étkezés.
A lakásból kimozdulás is mindig szertartásos volt: mosakodás, csinosan felöltözés, egymás kézen fogása, és szépen elindulás. Közben hallgattuk:
- Egyenesen járj, ne csámpázz. Kislányom, ne úgy lépkedj, mint egy fiú! Nőiesen, finoman, szinte lebegve a föld felett! Á, édes Julikám, hát nézze meg az ember, elindul három ilyen szép kislánnyal, és mint a kiskutyák! Mi, hogy csak gyerekek? Hát Julikám, tudja, ha felnőnek, megköszönik ezt nekem, mikor tökéletes háziasszonyként tündökölhetnek. Bár ebben a nagyban látok fantáziát, hát ez nemcsak külsőleg az apja, hanem legalább annyi esze is van. Hiába, no, a másik kettő az anyjára ütött, nekik a szép külső marad fegyverként. De lehet, hogy végre valaki a megfelelő örökömbe léphet. Sőt, nyitottam neki számlát, nagykorúként bejuthat akár az orvosi egyetemre is, lesz miből. (Szegény Mama nem sejtette, hogy az a 60.000 forint, amit ’95-ben kapok, annak akkor már nem lesz szinte semmi értéke – és még csak orvos sem lettem). Na de sietünk Julikám, a Csemege sem tart nyitva estig!
- Igen, gyerekek, ma szerda van, veszek nektek Hópehely fagylaltot. De csak ha rendesen megeszitek előtte a borsófőzeléket! Mi az, hogy a másik mama nem a konzerv levében főzi? Hát még pimaszkodsz is? Bezzeg mikor a második világháborúban a zsidó barátnőmet bújtattam, ő örült egy kis szikkadt kenyérnek is, ti meg mindig finnyáskodtok! Józsi bácsi ezt látná, el sem hinné, hogy milyen unokáim vannak!
Este lefekvés, a testvéreim együtt egy nagy ágyban, én külön a szoba másik sarkában, mint a legnagyobb gyerek. Teljes sötétség, kint a fák félelmetes árnyékokat vetettek, kertkapu az nem volt (felesleges pénzkidobás, van rács az ablakon/ajtón), és hamarosan meghallgattuk az esti zörejeket: Mama Niveával bekeni a kezét, karjait, arcát, leveszi az ékszereket, azok koppannak a tálban; majd zörög a Valeriánás doboz (anélkül nem feküdt volna le), lámpaoltás, és két percen belül iszonyatos horkolás. Onnan kezdve jött a félelem, főleg, ha éjjel ki kellett menni, pisilni. Valahogy a koromsötétben kibotorkálni, több száz éves ház lévén még augusztusban is hihetetlen hideg volt a lakásban, a WC-ben pedig természetesen fém ülőkével (az tartós, és elég feltenni a modern ülőkét, ha jön vendégségbe valamelyik barátnője).
A Mama kinézetéről még nem meséltem: a természetesség híveként nem festette, csak hamvasította a haját. Dauer elengedhetetlen volt. Semmi smink, az feslett dolog (barátnője az ellenkezője, vastag alapozó, púder, szájnál szélesebb rúzs, erős szemfesték és fekete tus), mosószappannal mosakodott, az jót tesz a bőrnek, zuhanysapkával, hogy védje a haját. A ruhái a visszafogott eleganciát képviselték, az illem miatt mind térdközép alatt ért véget, kis, kerek nyakkivágással. És kalap. Kalap nélkül egy nő nem is nő! Kalapból három darab volt, téli, nyári és átmeneti. Illetve télen a róka is a nyakában tekeredett.
A barátnőivel/testvéreivel három helyen találkozott főleg: Gerbeaud, Gellért szálló, illetve valamelyikük lakásán. Itt megbeszélték, mennyi szörnyűség és feslettség van a világban, kinek a gyereke/unokája a legsikeresebb/legszebb/leggazdagabb. Majd megtárgyalták az utazásaikat, a kiállhatatlan embereket, akikkel találkoztak, azt a pár finom népet, akivel sikerült összefutni. Végül mind hazamentek, és a családdal megtárgyalták, hogy a másik kettő milyen rosszul néz ki, milyen szerencsétlen/csúnya a gyereke/unokája, illetve mennyivel rosszabb helyre utazott nála.

Alapos és kiváló ismertető volt, és tényleg jellemző - leginkább a most nyolcvanas korosztályra. Háklisságaikkal együtt én nagyon bírom őket, és sajnálom, hogy egyre kevesebben vannak. Lehet, hogy utasítgatnak és hetven évvel ezelőtti erkölcsi normákat próbálnak ránk erőltetni, de azért ők valóban sok mindent átéltek. Ki zsidó barátnőt bújtatott, ki szénakazalban rejtőzött az oroszok elől. Mindegyiküknek megvan a maga saját története, amit érdemes meghallgatni. Akár negyvenszer is.
Köszi Gabica!