A természet leánya nap mint nap szembesül az őt körülvevő nagyváros minden szennyével és élhetetlenségével. Zavarja a füst, a rengeteg intoleráns és agresszívan lökdösődő ember, a sok bóvli és a gyatra minőségű áru, amit minduntalan megpróbálnak rásózni. Rájön, hogy ilyen körülmények között ő képtelen létezni, és eltervezi, hogyha a fene fenét eszik is, ő véghez viszi kétszemélyes Rousseau-i és robinsoni alapokon nyugvó társadalmát.
Először is érleli és táplálja magában a VÁGYAT. Országismereti túrákat szervez párjával, aki maga is megálljt kíván parancsolni a globalizációnak, az emberhez méltatlan körülményeknek, a természet kiszipolyozásának – valamint a továbbiakban nem hajlandó az irreálisan magas távfűtési számlát fizetni (gazemberek!).
Havonta leruccan Csarodára, Felsőnyárádra, Mohorára, Berzencére és Bácsbokodra, ahol ismerkedik a népekkel, szokásokkal, és megpróbál ottlétének idejére asszimilálódni; tehenet fej (abban a mocskos városban normális tejet se lehet kapni: Zacskós tej, ugyan már. Permeátum, viccnek is rossz! Ez akkor látott tehenet, amikor…), vajat köpül, friss forrásvizet hoz a kútról, s jóízűen kortyol belőle.
Hazatérve a koszos, büdös nagyvárosba, a kutyaszar, az emberi vizelet és hányadék között szlalomozva fájó nosztalgiával emlékezik az eltöltött szép napokra, a friss levegőre, amelyet szinte harapni lehetett, a Piri néni könnyű pogácsájára, a foszlós kalácsra és a Kálmán bá’ zamatos, testes borára.
A fényképeket nézegetve újra és újra felidézi a helyből áradó derűt és nyugalmat, a szorgos-dolgos embereket és a Gizi nénit, aki majdnem elsírta magát, mikor istenhozzádot intett neki.
A természet leánya az ordító tényeket summázva rájön, hogy a városban szar emberek laknak (kivétel nélkül mindegyik, aki nem, az is), míg faluhelyen jóravaló, derék emberek (kivétel nélkül mindegyik, aki nem, az is). A város tehát megérett a pusztulásra lakosaival együtt (Szodoma és Gomorra), és az egyetlen esély a túlélésre a vidéki kisváros emberközeli nyugalma (Édenkert).

Több átvirrasztott éjszaka után (itt már aludni sem lehet, folyton nénózik valami!), elhatározásra jut férjével: ki_kell_költözni. Ingatlanhirdetéseket böngésznek, délutánonként nyakukba veszik a budapesti agglomerációt, végigpásztázzák. Eközben hirdetik belvárosi lakásukat, melyre már ránézni sem bírnak, érzik, hogy megfojtja őket a miliő és a bezártság.
Egy nap aztán rájuk mosolyog a szerencse: rálelnek álmaik házára, első pillantásra beleszeretnek. Felújított, fehérre meszelt vályogházacska tornáccal, kerekes kúttal, köcsöggel, nagy kerttel. Talán túl nagy kerttel, de nem baj, majd megművelik.

Visszatérnek a városba (nem haza! A haza az már máshol van, ott, ahol a köcsög belsejében fütyül a szél…), elintézik a formaságokat, munkahelyükön bejelentik a változást (a sorsfordítót):

- Na, tudjátok, már régóta pedzegettem, hogy esetleg kiköltöznénk Zalánnal valahova vidékre, és most – képzeljétek – sikerült! Eladtuk a lakást, végül is nem rossz pénzért, de tudjátok, már mindenképpen szabadulni akartunk azoktól az élhetetlen, embertől elrugaszkodott körülményektől. Meguntuk, hogy örökké a (lehalkítja a hangját) kutyakakát (felerősíti) kell kerülgetnünk, hogy hiába jár a metró félpercenként, az emberek rohannak és tülekednek és agresszívak és idegesek. Nem is sorolom…
Viszont mi most annyira boldogok vagyunk, hogy elmondani sem tudom. Egyből megragadott minket a városka és a ház bája; a csend, a nyugalom, a jó levegő, amit szinte harapni lehet, s amelynek olyan jellegzetes illata van. Élet-illata!
Főnökkel még muszáj lesz egyeztetnem, lehet, hogy néha egy picinykát késni fogok, mert innentől ingázok. De nem mondom, hogy sajnos, mert nem sajnos, sőt, jó. Benne van a pakliban, na. Mondjuk egyelőre nem vagyunk teljesen megelégedve az infrastruktúrával, de azt mondta az előző tulaj – egy édes, aranyos, idős nénike – hogy nemsokára kiépül az is. Lesz sárga busz meg talán síneket is raknak le pár éven belül.

A napok, hetek szinte észrevétlenül elrohannak, s a városból kimenekült természet leánya azon kapja magát, hogy a merített papírra nyomott Házi áldás már ott lifeg a cseresznye színű páccal bevont bejárati ajtó mellett.
Szabadidejükben bebarangolják a környéket, nagyokat, mélyeket lélegeznek. Ismerkednek a helyiekkel, a szokásaikkal: mustrálják és megfigyelik őket, mintha legalább is a Kashyyykra költöztek volna. Egyik legfőbb céljuk a jószomszédi viszony megteremtése és ápolása (falu = közvetlenség), így bratyiznak a Dezső bácsival, összefüggéseiben értelmezik az időjárás és a termények korrelációját:

- Máma jó idő lesz, Dezső bácsi, aszongyák. Az kék a paprikának, igaz-é?
- Miért, melyik növénynek kell rossz idő?

Bólogatnak a szomszédasszony jótanácsaira, s innentől kezdve kerülik a Pali bácsit a sarokházból, aki ha iszik, kötekedős.
Megfigyelik és megpróbálják elsajátítani a tájegységre jellemző dialektust, ha nincs, kitalálnak egyet (= asszimilálódás).

’pot, kédves Ödön bátyám, hóccógál az egissige? S a tehinek ádnyak-é öllég tejjet?

Ettől kezdve még furcsábban néznek rájuk.

Házuk tájának csinosítgatásába lelkesen vágnak bele. Kapagépet vásárolnak, felássák az egész kertet. Átnyálaznak 5 szakkönyvet, s az olvasottakat betartva nem ültetik egymás mellé a paradicsomot és a kukoricát (elfogja a tengeri a paradicsom elől a fényt), valamint büdöskét ültetnek a retek közé (elriasztja a kártékony állatokat).
Vetnek, ültetnek, egyelnek, locsolnak, permeteznek, majd learatják a termést: 1 szem paprikát (ez most mi?), 3 félérett paradicsomot (ezt most hogy?) és 10 darab férges retket (mi a manó?).
Következő évben másféle növényekkel próbálkoznak (az előbbieknek bizonyára a talaj adottságai nem feleltek meg), hátha azok bővebb termést hoznak, de nem. Nem itt van a kutya elásva. A természet leánya csalódik a természetben, feladja.
Új imiddzsel ruházza fel a kertet.
Ha már nem az övé a legtermékenyebb kert, a legislegszebb lesz!
Ezért elküldi a Zalánt fűmagot venni a gazdaboltba, és beszóratja vele az egész kertet. Nyáron besárgul. Leszúrja párját, mert az rossz fajtát vett (nem sárga fű kellett volna: zöld, érted? Zöld!).
A Dezső bácsi megszánja őket, tanácsot ad: locsolni kell.
Az immáron jó tanáccsal és egyéves tapasztalattal rendelkező nő újra befüvesítteti a kertet, de most locsolóberendezést is szereltet a földbe. A vízszámla megugrik, de legalább a fű zöld. A siker mámorában benzines fűnyírógépet vesznek (nem tolósat, ülőset), valamint elektromos sövénynyírót, s a kert alma- és diófáiból megpróbálnak bonsait vágni. Később a kert arculatát beépített úszómedencével és elektromos csobogóval felszerelt halastóval színesítik.

A kert egy idő után gazosodni kezd: a pitypang és a százszorszép kifejezetten tetszik a természet leányának (az első virág, ami megterem!), viszont a papsajt, koldusbolha és a parlagfű egyértelműen rontja az összképet. Zalán már megint rossz fűmagot vett. Nem vegyeset kellett volna, hanem olyat, ami a focipályán van, egyszínűt. Rémes.

A természet leánya végül megoldja a problémát egyszer s mindenkorra: lebetonozza a kertet és a fákat is kivágatja: úgyis csak a munka és a baj volt velük. Meg igazából nem paraszt ő, hogy egész nap a kerttel szórakozzon. Dögunalom. Majd buszra száll, s felmegy Pestre. Ott legalább mindig történik valami.