Jege, a - kommentjei alapján - cizellált verbális kifejezésgazdagság élenjárója küldte a mai posztot. Eddig leginkább csak a naon nőcis modoroskodásokról volt szó a blogon, de Jege posztja egy másik - talán még manírosabb - aspektusból szemléli a gyengébbik nemet: mikor a nő férfias sportot, életmódot választ, és rettenetesen komolyan is veszi magát.

Mint annyi dolog ezen a világon, a sportőrült nő is kétféle, mivel a férfiakkal ellentétben nincs akkora pofája, hogy sportnak nevezze a képernyő előtt ordítást.
Hogy a sportőrült nő mihez ért, azt fajtája válogatja. Egyikük bármihez érthet, csak őrületének tárgyához nem. A másik, melyről jelen értekezésünk szól, éppen ahhoz ért, vagyis mindenhez, aminek az oxigénhiányos állapotban történő szétfagyáshoz köze van. Az ő szakterületén a nemértés rövid úton darwini kiválasztódáshoz vezetne.
Egyébként a melegvízi sportőrült a gyakoribb változat: ezen fajta élettere a miskolctapolcai barlangfürdőtől a mediterrán-szubtrópusi tengerpartok napernyőiig terjed. Ízlésesen hiányos fürdőruhájával a permanens párzási időszak képzetét kelti, pedig van pasija, változó bicepsz-sörhas méretaránnyal, de mindig szoláriumbarnán, kovbojkalapban, aranylánccal. A nő ezzel szemben mentőmellényt hord, mivel dzsetszkízésnél az alapkövetelmény, és különben is, nehogy megfúljon, ha esetleg beleesne a vízbe. A mellényt csak strandröplabda közben, illetve csoportos étkezéseknél veszi le. Máshogy nem is tud étkezni, hisz' mindenhová falkában jár. A nyugszék és a hűtőláda helyett ő a napszemüveget és a szalmakalapot cipeli.

Nos, a hideghegyi sportőrült a fentieknek tökéletes ellentéte. Vizuális típus lévén a Nyájas Olvasó minden bizonnyal egy jetit lát éppen maga előtt, egyik lábán sítalppal, másikon gipsszel, fején piros sapkával, hátán vízhatlan zsákkal, nyakában rumoshordóval. A Nyájas Olvasó azonban hatalmasat téved, a nő ugyanis nem visel hordót, nem annyira szőrös, hamarabb kiássa magát a hóból, viszont nem él olyan gyakran nemi életet. Nem kívánunk azonban általánosítani, így már az elején leszögezzük: a Hideghegyi Nő is nő elsősorban, mániái csupán másodlagosak, és nem határozzák őt száz százalékig meg. Csak kilencvenig.
Most pedig általánosítsunk.
A Hideghegyi Nő diszfunkcionális családból származik, ahol legalább az egyik szülő tornatanár volt, és sohasem értette, hogyan jöhetett össze a dolog. Kivételt a mindkét szülő tornatanárságának ritka esete képez, ekkor ugyanis legkésőbb másfél év után elváltak, a gyereket pedig az öntudatos, szigorú nagymama nevelte föl, minek köszönhetően az apróság idejekorán átesett minden gyermekbetegségen, amilyen például az összes végtagban egyszerre fellépő szilánkos törés („sebaj, ebcsont beforr”), valamint előbb tanult meg bordásfalat mászni, mint járni. Utóbbival a mai napig vannak problémái, néha minden látható ok nélkül eltaknyol a sima talajon. Egyensúlyérzéke valahogy nem működik tökéletes hatékonysággal, ha nem fejjel lefelé lóg, és nem jut vér az agyába.
A HN fiatalabbnak érzi magát év szerinti koránál, ami nem csoda. Sőt, a nagymamát is odaképzeli maga mellé. Akkoriban kéthavonta egyszer nézett tévét, most is így tesz. A film kiválasztását ismerőseire bízza, mivel ő nincs képben az efféle léhaságokat tekintve; ha moziba mennek, lehetőség szerint minél kényelmetlenebbül helyezkedik el, mondjuk a székről félig lefolyva.
A HN alapvetően kritikus az elpuhult civilizáció minden áldásával szemben. Utálja a nagyvárost; csak azért lakik ott, mert máshol nem kapni síbotot, magnéziumport vagy térdig érő, vízhatlan kamáslit. Ezt leszámítva a nagyváros maga a halál, különösen nyáron. A HN bírja a meleget is – nincs dolog, amit ő ne bírna – de azért szó, ami szó, ettől az éghajlattól meg kell gebedni. Hála a globális felmelegedésnek, immár a tavasz és ősz is elviselhetetlen, a nő tehát ezen évszakok folyamán minden adandó alkalmat kihasznál a hegyek közé történő elvonulásra. Az otthon töltendő időt befogott orral és visszatartott lélegzettel vészeli át. Kivételes évszak a tél, ekkor ugyanis méginkább elvonul: sík terepen nem lehet csúszni, ugye. Szívfájdalma csak annyi, hogy az utóbbi években a sízés népszerű sporttá nőtte ki magát a sznobok körében, és szezon idején a felkapottabb helyek a nagyváros zsúfoltságát idézik. A HN egyszerűen nincs ekkora embermennyiségre trenírozva: a nagymama hétvégenként mindig kirándulni vitte, az iskolában a fal mellett ült, csak szünetekben focizott a fiúkkal néha-néha, akkor is csak azért, hogy jól lerúgja a fejüket.
Érthető, ha a srácok nem voltak elégedettek vele, ahogy az osztály vagánya egyszer hosszas tétovázás után a szemébe is merte mondani. A nő azóta kerüli a csapatjátékokat, hiszen neki ne tegyen szívességet senki, és különben is az egésznek az a lényege, hogy jól érezzük magunkat.
Az alfahím jelzőt a HN dühösen kéri ki magának: ő nem férfi, és ha az emancipáció bármit elért, akkor az az, hogy ne is kelljen férfinak lennie (az alfahímező barom nemiszervét nem szaggatja le, habár pontosan érezni, hogy megtehetné). Az általa, főként önmaga számára, de a bajtársiasság szellemében mások részére is hozzáférhető időpont közzétételével szervezett túrákon megjelenő falka tiszteletét, köszöni szépen, megérdemli így is, jóllehet magát a „falka” szót nem használja soha, az ugyanis bizalmaskodás. Vagy annak tűnhet. A hideghegyi férfi talán megengedheti magának, hogy jópofizzon, a nő viszont nem. Az ő dolga átvezetni ezeket a puhányokat a veszélyes útszakaszokon. Egyébként is folyton nyavalyognak, hogy fáj a vádlijuk, nyilall a lépük vagy palacsintává zúzta középagyukat egy kóbor sziklaomlás – nem fogja még biztatni is őket azzal, hogy beható társalgásba bonyolódik. Tán a falkavezéri státuszt is elveszítené a szemükben, feltéve, hogy az emancipáció mégse volt annyira sikeres.
A nyavalygók különben is tudják, mire kell egy ilyen útvonalon számítani. A HN kedvenc mondatbefejező szava a kategorikus bocs: mindig, minden esemény látható előre, ha tehát valakit valami készületlenül ér, az csak azért lehet, mert az illető lusta volt előrelátni. A HN egyébként is a „mindenki a saját szerencséjének kovácsa” c. elmélet híve. Fogalma sincs, mit akar a jövőjével kezdeni, de addig is takarékos: minden félretehető forintot félretesz, csak különösen indokolt esetben nyúl a perselytörő kalapácshoz, például ha egy pár új, gyönyörűséges bakanccsal találkozik az áutdórsopp kirakatában, a réginek meg amúgy is ereszt már a ragasztása. A koldusnak a HN öntudatosan nem ad egy fityinget sem („ha akarna, találna munkát”), a tömegközlekedés indokolhatatlan kedvezményeit azonban minden lehetséges módon igénybe veszi – a vonatjegyet is Budapest közigazgatási határától kéri Vácig, azért van bérlete neki (természetesen diák, ha az államilag finanszírozott egyetemi képzésben maradt még egy-két fölös, kihasználatlan féléve). Gazdasági összefüggésekkel általában nem sokat gondol, a politika nem érdekli, a miniszterelnök nevét nem tudja. Őt az ilyennel hagyják békiben. Semmiképp nem nevezné magát patriótának, már csak azért se, mert ezen szót nem ismeri, és mert Magyarországon nincsenek hegyek. Igazából soha nem is voltak: a francia Alpok, na az hegy.
A HN-nek mindene megvan, ami ebben az életben szükséges lehet. Három pár korcsolyája, fejlámpája a barlangászáshoz, ötszáz méter biztosítókötele, bicskából kipattintható jégcsákánya, réteges polárkabátja, távcsöves puskája, vállról indítható síliftje, vizeletdesztilláló készlete és a kiemelkedő képesség a fentiek használatához. Ezekre módfelett büszke is, de mások előtt nem henceg, részben veleszületett szerénysége okán, részben meg azért, mert annyit azok a mások nem érnek. Alapvetően semmi baja nincs az emberekkel (ha nem tömegben érkeznek), de be kell vallani, hogy kivétel nélkül mind nagyon puha; még egy bazalttömbnél is puhábbak.
Az undorító nagyvárosban biciklivel közlekedik, amit nem köt ki soha, úgyse merik ellopni. Ha mégis, majd kér egy másikat karácsonyra az őstől, aki tornatanár. Ő cserébe segít a családi ház kifestésében, mert abban van némi sziklamászás-fíling. Egész nap overállban tartózkodik, így este, kompenzáció gyanánt, muszáj dögösen kinéznie. Kétorás megfeszített munkával kellően diszkrétre húzza a szemfestéket, aztán megfelelő nyakláncot és fülbevalót keres. Utóbbiból csak fél párat talál végül, így a másik fülében nem lesz ékszer (úgyse mernek szólni, mert ha igen, jön a letéphetném-tekintet). Végül szolid nadrágkosztümbe ugrik, úgy indul barátaival a füstös csehóba. Szoknyát nem hord soha, egyrészt, mivel oda belátni, másrészt pedig megfázna benne. A láb köztudottan fázékony testrész, itt, a városban valahogy mindig náthás lesz (ő, nem a lába). Vicces már, csakugyan, pedig immúnis a betegségekre, a hegyek között semmi baja nem szokott lenni. Biztos a levegő miatt.
Barátai egyébiránt hozzá hasonló introvertált egyedek, akik a függetlenséget értékelik, egy bazalttömbnél is kevesebb törődést igényelnek, és nem olyan hájas disznók, mint az összes rokon, aki véletlenül nem tornatanár. Mélyebb kapcsolatra persze nem alkalmasak. A HN semmiképp nem zárkózik el a szerelemtől, de téved, aki azt hiszi, hogy önmagában a kapcsolatért kompromisszumokat fog magára kényszeríteni. A HN tudja, kinek fogja belső kincseit megmutatni, és amíg az nem jön el, türelmesen vár. Egyébként is van tennivalója elég, van mivel levezetnie fölös energiáit. Biológiai órával nem rendelkezik, illetve nem figyel rá. Anyai és jeti ösztöneit bármikor kiélheti azzal, hogy kisgyerekeknek tart síórát, amiért ráadásul busásan meg is fizetik. Most őszintén, kell neki saját? Nem kell. Ha jobban meggondolja, nem is rajong értük. Majd öt-tíz év múlva, ha a hegyeket megunta már.
Persze, mint tudjuk, a hegyek megunásához kevés egy élet. A szüléshez viszont sok. Öt-tíz-harminc évvel később a sziklák még mindig ugyanolyanok, csak ő nem az. Így alakult. Talán nem is baj. Csak a szabadságában korlátozta volna, ő pedig nem tudta volna így szeretetben fölnevelni, anélkül pedig torz életformák sülnek ki a dologból. Itthagyni szegény gyereket amúgy sem tisztességes dolog, mikor ő egy váratlanul előállt földrajzi helyzet sajnálatosan téves megítélésének folyományaként idő előtt megtér a Nagy Fehérségbe, s e méltatlan világban csak a jeges hegyoldalból kiálló törött hódeszka őrzi majd ittjártának nyomát.

Hát nem sokkal jobb hideg téli napokon lavinaomlás elszenvedése helyett fűtött szobában sznággizva a múlt évi maldívoki nyaralás képeit nézegetni? De.
Köszi Jege!