Velencey Diána (szül. 1981) fiatal kora ellenére számos könyvet és nem egy drámát tudhat maga mögött. Írásait a női lélek mély ismerete hatja át, technikájára pedig a pszichés láttatás a jellemző. 2008-ban elnyerte az Ámor és Psziché-díjat, melyet a kultúra iránt fogékony hölgyolvasók szavaznak meg minden évben. A  Nővilág állandó publicistája, emellett közönségtalálkozói is nagy sikernek örvendenek.
Az alábbiakban Diána impulzív és érzelmekben gazdag drámarészletét osztom meg veletek.

2. felvonás

Télen, egy szálloda metsző fehér fénnyel kivilágított és pazarul berendezett előterében.

NŐ: [Céltalanul álldogál. Lehet, hogy vár valakit, de az is lehet, hogy nem. Rövid kordkabátka van rajta. Fázik, de nem mutatja. Leejti a mobilját, majd felveszi a földről. Belerakja a táskájába.]
FÉRFI: [Harminchárom év körüli agglegény, körüllengi valami belülről fakadó derű és sárm. Hátulról a nőt mustrálja, majd megszólítja.] Nincs túl hideg ehhez a kabáthoz? Kilóg a derekad.
NŐ: [Úgy tesz, mintha nem hallaná. Elgondolkodva nézi a forgóajtón túl álló londiner széles hátát.]
FÉRFI: Kint mínusz öt fok van. Havazik.
NŐ: [Mégis feléje fordul.] Látom. [Elfordul a férfitől.]
FÉRFI: Tegnap mínusz hét fok volt. De nem havazott.
NŐ: [Újra felé fordul, s az előbbinél kicsit kedvesebben válaszol.] Emlékszem.
FÉRFI: Holnap már csak mínusz három fok lesz. A havazás még bizonytalan. Szereted a havat?
NŐ: Megfájdul tőle a torkom.
FÉRFI: [Elneveti magát, a hotel több vendége feléje fordul.] Nagyon-nagyon jó humorod van! Tetszik! Tetszel.
NŐ: Adnál nekem egy zsebkendőt? Azt hiszem, megfáztam.
FÉRFI: Várj egy pillanatot, fent van a hotelszobámban, mindjárt hozok. [A férfi sietősen elindul, majd eltűnik a lépcsőfordulóban.]
NŐ: [Kilép a forgóajtón.]

Egy hónap múlva, ugyanott.

NŐ: [Kicsivel hosszabb kabátban belép a hallba.]
FÉRFI: [A hallban ácsorogva.] Vártalak. Itt a zsebkendőd.
NŐ: Köszönöm. De már meggyógyultam.
FÉRFI: Igen, látszik rajtad. Már a kabátod is hosszabb. Nem dideregsz.
NŐ: [Közönyösen-álmodozón.] Viszont csalódtam. Megint csalódtam. Miért nem jöttél utánam? Megkereshettél volna. Éjszakákon át azon gondolkodtam, hogy miért szólítottál meg. Éreztem valami sorsszerűséget a kettőnk találkozásában, de hirtelen vége szakadt. Nem is tudnám megmondani, hogy miért. Kiléptem az ajtón. Forgott. Tudod, mennyi bátorság kellett volna ahhoz, hogy maradjak? És még mennyi kurázsi, hogy elmenjek. Hiszen tudtam, hogy meg fog szakadni a szívem, ha elindulok, de nem tehettem másként. Mennem kellett. És te nem jöttél utánam. Ti, férfiak kiismerhetetlenek és megbízhatatlanok vagytok. Rátok nem szabad könnyeket pazarolni.
FÉRFI: [Csokoládébonbont vesz elő, megkínálja.] Télen nem érdemes virágot venni, elfagy. Nagyon szép a szemed.
NŐ: Gondolkoztam rajtad, hogy milyen ember lehetsz. Nagyvilági, de egy kicsit mindig magányos. Toleráns, de feszít téged valami állandó belső türelmetlenség. A magas lányokat szereted, de volt már alacsony szerelmed is. Barna a hajad, de meg fog őszülni.
Én sosem fogom őszen hagyni. Befestem gesztenyebarnára, aztán ahogy öregszem, egyre világosabb színárnyalatokat használok majd. Nehéz szépen megöregedni. Sokan elcsúnyulnak. Szereted a csúnya nőket?
FÉRFI: Elhívnálak egy kávéra. Tudok a közelben egy kellemes helyet. Gyakran járok oda. Leülök a kedvenc székemre, rendelek egy pohár pezsgőt, és a gyöngybuborékokon keresztül figyelem az embereket. Nagyon érdekesek tudnak lenni az emberek. Te is az vagy.
NŐ: Miért mondja ezt mindenki? Én egyszerűen csak úgy szeretnék élni, mint egy mai, átlagos nő. Egy nő gondokkal, örömökkel, családdal, otthonnal, férjjel, gyerekekkel. Miért nem ezt veszitek észre bennem? Már nem tudok bízni. Megkeményedett a szívem. Kegyetlen ez a világ, nekem is annak kell lennem.
FÉRFI: Múltkor ittam tonikot a kávézóban. Citromot is adtak hozzá. A tonik nagyon ambivalens ital. Először édes, de aztán keserű lesz, pedig nem is számítasz rá. Ilyen lehetsz te is, csak ellentétes előjellel.
NŐ: [Elakad a lélegzete.] Hát mégis ismersz?! Te vagy az első férfi, aki belelát a bensőmbe! Mondd, hogy csináltad? Milyen mélyről fakadó bizonyosság vezetett téged idáig? Ó, ha tudnád, ha éreznéd, amit én érzek most, itt [a szívére teszi kezét], legbelül!

[Az eddigi hideg fény lassan átvált meleg sárgába. Pár gyertya kigyullad, az idáig unottan ásítozó recepciós a nőre néz.]

NŐ: Megváltoztattál. Az eddig érzett odi et amo kettőssége egyszerre átcsapott kérlelhetetlen és sziklaszilárd amóba!
Tudom már, hogy minden eddigi tettem és gondolatom csak póz volt. A kimért és távolságtartóan hűvös nő póza. De most felébredtem. Megébredtem. Megértettem. Te előhívtad belőlem a Csipkerózsikaként alvó érző lényt, aki szeretni, gondoskodni és félteni akar. Most már merek őszinte lenni, és elmondom neked: napraforgókat akarok festeni. A nyári forróságból és a nap sugaraiból táplálkozó szenvedélyes, ragyogó és forró napraforgókat. De nemcsak egyet, hanem egy egész táblányit. Nézni, ahogy hajladoznak a forró, nyári szélben, ahogy ontják magukból az életkedvet és az energiát. Meg akarom festeni őket intenzív, pulzáló színekkel, és át akarom élni a varázst, az élet varázsát.
Ó, fogd meg a kezem, már nem is hideg!
FÉRFI: [Megfogja a nő kezét.] Érzem. Végre érzem. Van egy heg a kisujjadon. Biztos fájt, mikor elvágtad.
NŐ: Magam mögött hagyom a fájdalmat és a múlt gonosz szellemeit. Nem foglalkozom velük, már nem árthatnak nekem. Lecsupaszítottam magam előtted, megnyíltam, megmutattam a gyengeségemet, és ezáltal megerősödtem.
Elviszel majd a napraforgókhoz? És majd csodáljuk együtt, ahogy a Nap felé tartják a fejüket ösztönösen, bután, mégis boldogan?
Én is ösztönös akarok lenni, buta és boldog. Ugye így lesz? Mondd, hogy így lesz! Szeretsz?
FÉRFI: Szeretlek, szeretlek, te őrült! [Hevesen megcsókolja.]

Függöny.