A költségvetési főnökasszony tudja magáról, hogy nagyon rendbe’ van. Jól néz ki. Tiptop. Megnyerő, bizalomgerjesztő, és rendkívül fiatalos. Húsz évet ugyanúgy letagadhatna, mint a közbeszerzési partnerektől érkező mellékjövedelmet – hiába, a cérna és a szilikon nem öregszik. Szemüvege elegáns keretű, sima üveggel, hiszen csak az összhatáshoz kell. Haja fekete és tépett, mert az olyan trendi, vagy szőke és tupírozott, mert az annyira főnökös. Esetleg vörös és bondorított, mert az meg szexi – egy biztos, soha nem olyan, amilyet a tehetségtelen Mennyei Atya szokott teremteni.

Öltözéke is ennek megfelelő: tavasztól őszig kisszériás kiskosztüm, ősztől tavaszig bunda, lehetőleg valami kihalás szélén álló fajból, mert az drága. Ujjain finom, vékony arany- vagy platinagyűrűk tömege, egyik csuklón Swarovski-óra, a másikon két-három, színben és méretben alig különböző ezüst karkötő.

Cipője valószínűtlenül hegyes orrú és sarkú, pántos, rózsaszín bársonycsoda, amiben nem lehet járni, de ő tud, mert ő a főnök. Fehér lakkból is lehet ugyanilyen. Esetleg fekete szandál, de akkor meg a kabátka rózsaszín. Lazanapokon olykor a piros, cipzáras melegítőfelsőt is megengedi magának.

A lazanap mondanivalója egyébként az, hogy a hivatalban is emberek dolgoznak, és az oldottabb, közvetlenebb hangulat jót tesz a munkamorálnak, így a hatékonyságnak is. A főnökasszony ezeket az amerikai szakkifejezéseket mindenesetre nem ismeri, és szerinte nem is tartoznak rá.

Ő – mióta harminchét évvel korábban puskázás miatt elbocsátották a tánciskolából – mindig az államnak dolgozott, mert azon kívül nincs sem munkabiztonság, sem kiszámíthatóság, tán még élet sem. Az egész úgy kezdődött, hogy a mackósan daliás, imádnivaló, jujjcsikis bajszú Schimmel elvtárs kinézte magának az ifjú hölgyet, hozzáment, és berakta a vállalathoz. A kisasszony a kor divatja szerint megkapta az összes munkaeszközt (körömreszelő), ő azonban ennél is többre vágyott, és belevetette magát a szervezet sűrűjébe.

Azóta ebből él. Schimmel úr, nyugalmazott ügyvezető igazgató ma már a nemzeti sajtó olvasásával és keresztény klubok látogatásával tölti az egész napot, Párizsba is csak egyszer-kétszer lehet kivonszolni évente, a feleség azonban ugyanolyan aktív, mint a régi időkben, amikor elkezdett törni fölfelé.

Mindenkiről nagyon tudja a mindent. Először is nagyon tudja, ki hol áll: a szamárlétrához külön mérőszalagja van.

Aki a határértéknél nagyobb távolságra van fölfelé, az „igazgatóúr”, vagy „részlegvezetőúr”, esetleg „Kati”. Az ilyenek fenekét nagyon szépen lehet nyalni, aztán nagyon szépen lehet a fekáliát a rivális igazgatók, részlegvezetők, vagy Schimmel úr jelenlétében kiköpni.

Aki a határértéknél kisebb távolságra van fölfelé, az „Pista”, vagy „Józsi”, esetleg „ringyó”. Az ilyenek közvetlen munkatársnak minősülnek, és legfontosabb feladatuk, hogy ne nőjenek a főnökasszony gyönyörű fejére – ő a biztonság kedvéért mindről nagyon tudja, mikor és mit mondott, melyik titkárnőt erőszakolta meg, hány nokiásdobozt fogadott el. Az efféle nagyon hasznos, ha névtelen levelet ír az ember, és kétcentis műkörmei a karkötőkkel egyetértésben kopognak a billentyűzeten.

A lefelé lévők kivétel nélkül „szerencsétlen barom”-nak minősülnek, és „örülhetnek, hogy van munkájuk”. Feléjük nyilvánul meg legtökéletesebben a főnökasszony szocializmusban cseperedett, jóságos lelke, ugyanis mindig bőven ellátja őket munkával, hadd’ örüljenek még jobban. Pedig meg se érdemlik: egyszerűen nem képesek olyan jelentést írni, amit a gazdasági igazgatóúr megértene, mert mindegyikben olyan izék fordulnak elő, hogy „eredménytartalék”, „stratégia” vagy „legális”. A szerencsétlen barmok beleraknak még egy csomó exceles táblát is, melyeket a főnökasszony mindig ellenőriz a zsebszámológéppel, és mindig talál bennük hibát – a múltkor például nem szedték dőlttel az „összeg” szót. A számológép egyébként azért is jó dolog, mert van benne digitálos óra, ha már a Swarovskit ennyire képtelenség leolvasni.

Néha egyébként előfordul, hogy a szerencsétlen barmok valami jó ötlettel rukkolnak elő. A főnökasszony az ilyeneket önfeláldozóan aláírja helyettük.

A főnökasszony mindezeken kívül elvállalja az értekezletek lebonyolítását is, ami elvileg nem az ő dolga volna, de hát élete a vállalat zükkenőmentes működtetéséé (sóhaj). Ennek fényében a napirend mindig az alábbi, kipróbált, bevált séma szerint alakul:

1. Érkezés húszperces késéssel, mert őt ugyan ne próbálja ugráltatni senki.

2. A jelenlévők üdvözlése és az értekezlet céljának ismertetése, ezúttal figyelmen kívül hagyva, hogy a jelenlévők mind alacsonyabb rendűek, és mind tisztában vannak a célokkal, legalábbis sokkal jobban, mint ő.

3. A jelenlévők lecseszése, hangulat szerint finom iróniával vagy durva közvetlenséggel, név szerint vagy válogatás nélkül.

4. Feladatok gyors szétosztása az immáron motivált jelenlévők között.

5. Távozás munkaebédre/operabálba/haza.

A főnökasszony az irodának is megadja a módját. Berendezést illetően tartózkodik a hímzett terítőktől (nem professzionális) és a növényektől (nem professzionális, és még büdös is), kedveli viszont a töltőtollas kosarat, határidőnaplót és kompjútert, melynek tényleges tudása lényegtelen, csak minél újabb és metálosabb csillogású legyen, mert az igen professzionális. Fölöttébb professzionális volt a régi idők Lenin-mellszobra is az asztalon, melyet aztán Schimmel úr tanácsa ellenére sem pótolt feszülettel, mivel a vallásos révület egyáltalán nem professzionális.

Néhány családi kép viszont belefér, mert a karibi hajóúton eszméletlenül jól állt neki a könnyű, rózsaszín nyári ruha, és a minisztériumi fogadáson is álomszép azzal a frizurával.

Ha az iroda nem önálló, a főnökasszony kinevezi egyik szerencsétlen barmát mindenesnek, ami fizetésemelést nem jelent, a professzionális rend fenntartását és a főnökasszonyi telefon professzionális fölvételét viszont igen, még eseménytelen napokon is, amikor a főnökasszony végig az asztalnál tartózkodik, csak orrot púderezni vonul ki néha, bár azt akár beszélgetés közben is – a krómcsillagokkal díszített, átlátszó rityit ilyenkor két ujja közé csippenti, a folyosón pedig öntudatosan lóbálja, hátha sikerül valamelyik szerencsétlen barom kezéből a poharat kivernie.

Ha az iroda önálló, mindenképp kisír magának saját titkárt, lehetőleg fiatalt és snájdigot, aki azt is jól tűri, ha olykor ráüvöltenek, mert hideg a kávé, vagy mert beázott a bársonycipő, vagy mert a hatalmat demonstrálni kell.

Ha korrumpálódási lehetőség adódik, a főnökasszony először is bonyolult számítási modellt készít. Ha hivatalon belülről kérik, az eredmény olyan változóktól függ, mint az illető vezér rangja, korábbi ügyei, a róla keringő pletykák, saját és ellenfeleinek helyzete a politikában, valamint, hogy megdicsérte-e a kölnit, amikor legutóbb találkoztak. Ha hivatalon kívülről kérik, a felajánlott összeg nagysága számít.

A főnökasszony alapos megfontolásnak veti alá a hasznokat és veszélyeket, aztán ítéletet hirdet („mit khééépzelnek ezek rólam” vs. „fáradjon be az irodámba személyes tanácskozás céljából”). Negatív elbírálás esetén a biztonság kedvéért még egyszer lecseszi a barmokat, aztán hazáig viharzik, másnap délben jön be, tüntető kedvességgel tájékoztatja az illető vezért a váratlan nehézségekről, aztán visszavonul levelet írni. Pozitív elbírálás esetén a biztonság kedvéért még egyszer lecseszi a barmokat, aztán hazáig viharzik, és utasítja Schimmel urat: csomagoljon, mert idén Párizs helyett Vegasban töltik a karácsonyt, most azonnal.